2. rész: A rideg ébredés
Ezekkel az utolsó, hátborzongató szavakkal a tizenhét férfi köddé vált az árnyékok között. A ver eltűnt a padlóról, mintha soha ott sem lett volna, olyan intenzív hideget hagyva maga után, mint a sírhant.
Jane a földön maradt, testét heves, nema zokogás rázta. Ránéztem, a szívem a bordáimnak kalapált. – Jane – suttogtam, a hangom elcsuklott. – Mit tettel? Mit kértél azoktól a lényektől? Megvetted a vagyonunkat? Megkérted őket, hogy tartsanak távol a haláltól?
Lassan felnézett rám, a szeme üres volt és sötét. — Nem érdekelt a pénz, és nem érdekeltek az évek — suttogta élettelen hangon. — Nem emlékszel tíz évvel ezelőttről? Az éjszakára, amikor azt mondtad, már nem szeretsz? Az éjszakára, amikor bepakoltad a táskáidat, hogy örökre elhagyj?
Egy emlék villant fel az elmémben – egy hideg kedd este, egy bőrönd, és egy hirtelen, mindent elsöprő pálfordulás, ami tíz éven át mellette tartott.
– Nem tudtalak elengedni – nyögte ki. – A tizenhét férfi… ők voltak az odaadásod őrzői. Minden nap eljöttek, hogy visszaszőjék a szerelmedet a szívedbe. Azok a nadrágok voltak az egyetlen dolog, ami a lelkedet az enyémhez láncolta.
Ahogy beszélt, egy félelmetes érzés hullámzott át rajtam. A melegség, amit Jane iránt éreztem az elmúlt tíz évben – az a heves, oltalmazó szeretet, amiről azt hittem, az enyém – egyszerűen elpárolgott. Nem elhalványult; azonnal meghalt. Lenéztem a nőre, akit pillanatokkal ezelőtt még imádtam, és nem éreztem… semmit. Se haragot, se sajnálatot, csak egy hatalmas, jeges ürességet.
A varázs megtört. A férfi, aki szerette őt, eltűnt, saját keze által meggyilkolva egy féltékeny dühroham közepette. Elfordultam a sírásától, és az ajtó felé indultam, végre felismerve, hogy tíz éven át nem férj voltam – hanem a szálak foglya.