II. Rész: Szellem az aranyban
A pofont követő csend nehezebb volt, mint maga a koporsó. Az öregember, egy milliárdos birodalom feje, megtántorodott, mintha a gyermek szavai fizikailag ütötték volna meg.
– Mit mondtal? – suttogta, hangja úgy reccsent meg, mint a száraz pergamen.
A kisfiú, koszos ingujjával letörölve egy könnycseppet, remegő ujjával a fényes mahagóni koporsóra mutatott. – Anyu… ő mondta, hogy azért jöttünk, hogy elköszönjünk a nagymamától. Azt mondta, régen ez volt az otthona.
A napszemüveges, elegáns nőnél elpattant valami. Polírozott máza megrepedt, feltárva egy zaklatott, éles kétségbeesést. – Hallgattassák el! Csak egy kóbor kölyök! Mindketten csalók, akik alamizsnáért jöttek! – visította, és ismét a lány felé vetette magát.
De az öregember közéjük állt. Tekintete már nem a nőre – a saját húgára – szegeződött, hanem a nyakláncra, amely a lány kulcscsontján pihent. Egy antik medál volt, egy családi örökség, amelyet ő maga helyezett a lánya nyakába tizenhat évvel ezelőtt, mielőtt közölték vele, hogy a lány az éjszaka folyamán meghalt a korházban.
– Ezt a Sarah-mmal együtt temettem el – lélegzett fel az öregember, a keze remegett. – Hogy lehet ez nalad?
A lány végre felemelte a fejét. Az arca veraláfutásos volt a pofontól, de a szemében olyan tűz égett, amelyet elnémított a mormogó tömeg. – Anyám két hete halt meg egy alagsori lakásban, három mérföldre innen – mondta. – Tizenhat évet töltött az árnyékban bujkálva, mert azt mondták neki, a családja fizetett azért, hogy eltüntessék. Megígértette velem… ha nem ébredne fel, el kell hoznom a fiát ide. Az apjához.
A gazdag asszony arca hamuszürkévé vált, ahogy a lány rámutatott. – Anyám nem „eltűnt”. Elrabolták. És megmondta nekem, hogy az a nő, aki fizetett az orvosoknak, hogy elvigyék őt… az pontosan ott áll.
A kisfiú hirtelen a lány szoknyája mögé bújt, és felkiáltott: – Ő az a néni! Anyunak volt róla fenyképe! Azt mondta, ő a szörnyeteg!
Az öregember nem kiabált. Egyszerűen lehajolt, megfogta a lány kezét, és felsegítette őt és a fiút a porból. Hideg, félelmetes véglegességgel nézett a húgára.
– A temetésnek vége – jelentette ki. – Hazamegyek az unokáimmal. Naplementéig pedig azt akarom, hogy minden nyomodat tüntessék el a szemem elől, a házamból és az életemből. A többivel a rendőrség foglalkozik.
Ahogy a nap kezdett lebukni a fák mögött, a „szegény” lány és a kisfiú kisétáltak a temetőből. Nem betolakodóként, hanem a birodalom új örököseiként, amely megpróbálta eltemetni őket. A selyem és a gyémántok a porban maradtak, miközben az igazság végre szabadon távozott.