Egy idős férfi nyugodtan ült egy régi fa móló szélén és horgászott, amikor három fiatal önelégült mosollyal odalépett hozzá — de fogalmuk sem volt, hogyan fog végződni számukra ez a találkozás… 
A reggel csendes és hideg volt. Könnyű köd terült el a víz fölött, elrejtve a távoli partot. Az öreg egy összecsukható széken ült, a horgászbotot tartotta, és figyelmesen nézte az úszót. Mellette egy fémbödön állt, amelyben már néhány kifogott hal ficánkolt.
A csendet lépések törték meg. Három fiatal hátulról közelített, hangosan beszélgetve és egymásra pillantva. Hangjukban azoknak az embereknek az önbizalma hallatszott, akik megszokták, hogy senki sem mond nekik ellent.
— Hé, öreg, nem is innen való vagy, ugye? — vigyorgott az egyik.
— Egyáltalán tudod, hol ülsz? — tette hozzá a másik.
— Ez a mi tavunk. Ha itt akarsz horgászni — fizess.
Az öreg nem fordult meg azonnal. Nyugodtan behúzta a botot, ellenőrizte a zsinórt, és csak ezután, kissé elfordítva a fejét, nyugodt hangon válaszolt:
— A tó mindenkié. Itt minden ingyenes. Jogom van itt lenni és azt tenni, amit akarok.
A fiúk egymásra néztek és felnevettek.
— Hallottad? — mondta az egyik. — Magyarázza nekünk a jogainkat.
— Utoljára mondom, — a hang keményebb lett. — Vagy fizetsz… vagy eltűnsz innen.
Az öreg ismét a víz felé fordult, mintha a fiúk nem is léteznének. És éppen ez dühítette fel őket.
— Mi van, öreg, süket vagy?
— Hé! Hozzád beszélünk!
Az egyik hirtelen előrelépett, és teljes erőből belerúgott a vödörbe. A fém tompán csörrent, és a vödör a halakkal együtt a vízbe repült.
Az öreg még csak meg sem rezzent. Csak megigazította a botot, és újra az úszót figyelte.
A fiúk már nem nevettek.
— Mondtam, vagy fizetsz, vagy eltűnsz innen, — sziszegte az egyik a fogai között.
Csend. Az öreg hallgatott. Figyelmen kívül hagyta őket. Ez rosszabb volt bármilyen válasznál.
— Rendben… — mondta halkan az, aki a legközelebb állt. — Úgy tűnik, másképp nem érti.
Felemelte a kezét, ökölbe szorította, és előrelépett, már ütésre készülve.
De éppen ebben a pillanatban történt valami teljesen váratlan 
És abban a pillanatban minden túl gyorsan történt. Az öreg hirtelen felpattant.
Egyetlen mozdulattal megragadta a támadó kezét, úgy csavarta meg, hogy az felkiáltott, és a következő pillanatban már a móló deszkáin feküdt. A második előrerohant — de kapott egy rövid, pontos ütést a testére, és összegörnyedt, a hasát fogva.
A harmadik megpróbált hátrálni, de megbotlott a deszka szélében, és tompa csobbanással a vízbe esett.
Az öreg egyenesen állt. Mozdulatai nyugodtak voltak, mintha csak egy megszokott feladatot végzett volna el.
Lenézett rájuk, és halkan így szólt:
— Még nem tudjátok, kivel kezdtetek ki.
Az egyik fiú megpróbált felállni, fájdalomtól eltorzult arccal.
Az öreg folytatta, már keményebben:
— Harminc évet dolgoztam az OMON-nál. Hozzátok hasonlókat százával láttam.
Előrelépett egyet, és ez elég volt ahhoz, hogy megdermedjenek.
— Tűnjetek el innen. Amíg még a saját lábatokon el tudtok menni.
A fiúk egymásra néztek. A szemükben már nem volt sem nevetés, sem gőg — csak zavarodottság és félelem.
Senki nem ellenkezett többé. Ugyanolyan gyorsan távoztak, ahogy jöttek.
Az öreg nyugodtan visszatért a székéhez, leült, kézbe vette a botot, és a vízre nézett, ahol a felborult vödör okozta hullámok már szinte eltűntek.
Mintha semmi sem történt volna.