Diego érezte, hogy a világ a lába alatt forog.
„Ez lehetetlen…” – suttogta.
Az idős asszony az évek során felhalmozódott szeretet és fájdalom keverékével nézett rá.
„Elvittek, amikor még csak csecsemő voltál…” – mondta. „Apád veszélyes embereknek dolgozott. Egyik este eltűntek… és te is.”
Diego szíve hevesen vert.
„Egy gazdag családban nőttem fel…” – mormolta. „Egyéves koromban fogadtak örökbe…”
A nő lassan bólintott.
„Nem hagyták abba a keresésedet… de tudtam az igazságot. Édesanyád levelet hagyott nekem… azt mondta, hogy ha valaha visszajössz, felismer a szemedről.”
A csend nehézzé vált.
Diego úgy érezte, hogy az egész élete… nem igazán az övé.
„És… Sofia?” – kérdezte elcsukló hangon.
Az idős asszony lesütötte a tekintetét.
„Sofia… a húgod.”
A levegő mintha eltűnt volna.
„Mi…?”
– Soha nem hagyta abba a várakozást rád – folytatta. – De évekkel ezelőtt történt valami. Eltűnt… pont mint a szüleid.
Diego hátrált egy lépést.
Minden a helyére került rémisztő módon.
A név.
Az üresség.
A fájdalom, amit sosem értett.
Nem volt véletlen.
Sosem volt az.
Anitára nézett, aki némán figyelte, mintha tudná, hogy ez a pillanat mindent megváltoztat.
– Miért… most? – kérdezte Diego. – Miért találtam meg ma?
A lány gyengéden elmosolyodott.
– Nem te találtál rám… – mondta. – Téged kerestelek.
Diego gerincén végigfutott egy borzongás.
– Engem keresel?
– Igen – válaszolta nyugodtan. – A nagymama azt mondja, hogy amikor valaki kész meghallgatni… Isten megmutatja neki az utat.
Diego a kezére nézett… még mindig remegtek.
Évek óta először…
nem érzett ürességet.
Valami veszélyesebbet érzett.
Igaz.
Mögötte a város folytatta közömbös zaját.
De abban a kis házban…
az élete épp újra kezdődött.
És valahol…
Szófia még mindig várt.