Gábor gyorsan beszélt, kissé ingerülten, mintha a beszélgetés már eldőlt volna előre, és az anyjának egyszerűen bele kellett volna egyeznie. A hangjában ott volt az a megszokott értetlenség, ami gyakran megjelenik a felnőtt gyerekeknél, amikor a szülő hirtelen „nem a megszokott módon” viselkedik. Nem kiabált, nem volt durva, de minden hangsúlyában benne volt: számára ez a helyzet furcsa, majdnem helytelen. Nina néni az ablaknál állt, és az udvart nézte. Gyerekek játszottak a játszótéren, egy nő sötét kabátban babakocsit ringatott, valaki éppen kutyát sétáltatott. Minden pontosan olyan volt, mint máskor, csak benne volt valami egészen más. „Anya, Eszter azt mondja, hogy nem akarsz a gyerekekre vigyázni?” – kérdezte Gábor. „Nekik programjuk volt.” Nina néni nem fordult el az ablaktól, és nyugodtan válaszolt: „Igen. Nem vállaltam.”
Gábor egy pillanatig hallgatott.
Nyilván nem erre számított. Általában ilyenkor az anyja magyarázkodni kezdett, hogy csak ma fáradt, hogy természetesen segít, hogy majd megoldják. Most azonban semmilyen magyarázat nem jött. Gábor felsóhajtott, és már kissé türelmetlenebb hangon mondta: „Anya, most komolyan? Ezek a te unokáid.” Nina néni lassan megfordult, és ránézett. A tekintetében nem volt harag, inkább fáradtság, amit Gábor valahogy eddig soha nem vett észre. „Tudom, hogy az én unokáim” – mondta halkan. Gábor vállat vont, mintha az egész beszélgetés értelmetlen lenne. „Akkor mi a gond? Ülsz velük pár órát, bekapcsolod a mesét.” Nina néni halványan elmosolyodott. „Pár órát? Máté legutóbb leszakította a függönyrudat a nappaliban. A szomszédot kellett hívnom, hogy visszacsavarozza.” Gábor zavartan elhallgatott egy pillanatra, aztán legyintett. „Hát fiú. A fiúk ilyenek.”
Nina néni a konyhába ment, és leült az asztalhoz.
Egy mozdulattal jelezte, hogy Gábor is üljön le. A fia leült vele szemben, de még mindig nem értette, miért lett ebből a beszélgetésből hirtelen valami komoly. Nina néni összekulcsolta a kezét az asztalon. „Elfáradtam, Gábor” – mondta végül. Gábor reflexből válaszolt: „Mindenki elfárad.” Nina néni azonban folytatta, és most már nem volt semmi bizonytalanság a hangjában. „Nem egy napról beszélek. Évekről.” A mondat csendesen hangzott el, mégis úgy ült meg a levegőben, hogy Gábor először nem tudott mit mondani. Hirtelen észrevette az anyja arcán a mélyebb ráncokat, az ősz hajszálakat a halántéknál, és azt a fáradt tartást, amit valahogy eddig nem látott.
Nina néni elmesélte neki a gyógyszertárat. A receptet. Az ezer nyolcszáz forintos árat. A kétszáz forintot, ami a hónap végéig maradt. Nem panaszkodott, nem vádolt senkit, egyszerűen elmondta, mi történt. Gábor lassan lehajtotta a fejét. Eszébe jutott a tegnapi beszélgetés a konyhában, amikor a telefonját nézte, és azt mondta: „Vegyél olcsóbbat.” Akkor ez egy jelentéktelen mondatnak tűnt. Most egészen más súlya lett. Amikor Nina néni befejezte, hosszú csend maradt utánuk. Gábor végül halkan megszólalt: „Anya… nem gondoltam bele.” Nina néni bólintott. „Tudom. Egyszerűen megszoktátok.”
Gábor felnézett.
„Mit szoktunk meg?” – kérdezte. Nina néni egy pillanatig a kezére nézett, aztán válaszolt. „Azt, hogy mindig itt vagyok. Hogy mindig ráérek. Hogy soha nem mondok nemet.” Nem volt szemrehányás a hangjában, de az igazság ott volt minden szó mögött. Gábor ekkor kezdte igazán érteni. Eszébe jutottak a hétvégék, amikor Szilviával moziba mentek, és Danikát az anyjára bízták. Az esték, amikor Eszter hozta az ikreket. Az ebédek, amelyeket az anyja főzött. Mindez mindig természetesnek tűnt. Soha nem kérdezte meg magától, mennyi erőbe kerül ez neki.
Néhány perc múlva Gábor hirtelen felállt. „Várj egy kicsit” – mondta, és kiment a lakásból. Nina néni azt hitte, ezzel véget ért a beszélgetés. Feltette a vízforralót, teát öntött magának, és visszament az ablakhoz. Az udvar csendes volt. Húsz perc telt el. A telefon megszólalt. „Anya, nyisd ki az ajtót” – mondta Gábor. Amikor Nina néni ajtót nyitott, a fia egy gyógyszertári zacskóval állt ott. „Itt vannak a gyógyszereid.” Nina néni meglepődve nézett rá. „De honnan tudtad, melyik?” Gábor röviden válaszolt: „Felhívtam az orvost a recepten.”
Leült az asztalhoz, és sokáig hallgatott. Aztán lassan megszólalt: „Szégyellem magam.” A szó súlyosan hangzott. Nina néni nem válaszolt rögtön. Csak nézte a fiát, aki most egyszerre tűnt felnőttnek és ugyanannak a kisfiúnak, akit egykor altatott. Ekkor megszólalt a telefon. A kijelzőn Eszter neve jelent meg. Gábor felvette. „El tudod képzelni, mit csinált anya?” – kezdte azonnal Eszter. „Nem akar vigyázni a gyerekekre!” Gábor nyugodtan válaszolt: „És jól teszi.” A vonal másik végén csend lett. „Hogy érted azt, hogy jól teszi?” – kérdezte Eszter felháborodva. „Úgy, hogy megszoktuk, hogy anya mindig mindenben segít, és soha nem kérünk tőle semmit vissza.”
Eszter tiltakozni kezdett. Programokról beszélt, családról, arról, hogy a nagymamák mindig segítenek. Gábor meghallgatta, majd csendesen, de határozottan válaszolt: „Segítenek, igen. De nem élnek mások helyett.” A hangja most már egészen nyugodt volt. „Anya elfáradt.” A beszélgetés néhány másodperc múlva véget ért, Eszter letette a telefont. Gábor a készüléket az asztalra tette, és az anyjára nézett. „Vakok voltunk” – mondta. Nina néni most először mosolyodott el. Nem keserűen, hanem csendesen.
Gábor felállt, és azt mondta: „A jövő hónaptól Eszterrel együtt fizetjük a gyógyszereidet. És a bevásárlásban is segítünk.” Nina néni tiltakozni akart, de Gábor megállította egy mozdulattal. „Ez nem vita.” Egy pillanatig gondolkodott, majd hozzátette: „És bébiszittert is keresünk a gyerekeknek. Néha persze eljöhetnek hozzád – ha te akarod.” Nina néni lassan bólintott. Furcsa érzés volt benne. Nem győzelem, nem sértettség, inkább könnyebbség. Mintha egy súlyt tett volna le, amelyet évek óta hordott.
Amikor Gábor elment, a lakás újra csendes lett. Nina néni friss teát töltött magának, leült az ablak mellé, és az udvart nézte. A játszótér, a hinta, az emberek mind ugyanazok voltak. Csak a csend változott meg. Már nem volt nehéz. Mert Nina néni végre megértette, hogy a szeretet nem jelenti azt, hogy az embernek mindig fel kell áldoznia magát. Néha a szeretet egyszerűen azt jelenti, hogy az ember kimond egy szót, amelyet sokáig nem mert kimondani: „nem”.