A gyermek állapota gyorsan romlott, senki sem tudta, mit tegyen. De amikor a takarítónő feljött, és adott valamit a gyermeknek, történt valami, ami mindenkit megdöbbent.
Súlyos, jeges csend lebegett a kórház újszülött intenzív osztályán. A kétségbeesést az orvosok arcára festették. A baba idő előtt született, és súlyos légzési problémákkal küzdött.
A tüdeje nem nyílt ki teljesen, a szíve szabálytalanul vert. Az első óráktól kezdve az orvosok figyelmeztették a szülőket: állapotuk rendkívül kritikus volt, a gyógyulásra nem volt garancia.
Aznap reggel az anya hirtelen megbetegedett. A szülés után állapota rosszabbodott, és intenzív orvosi megfigyelés alá helyezték. A gyermeket gépekhez kötötték és oxigént kaptak, de a nap folyamán állapota romlott.
A monitorok sípolása egyre hangosabb lett, az ápolók gesztusai pedig egyre dühösebbek lettek.
Az apa tehetetlenül állt az üveg mögött. Nem értette az orvosi zsargont, de megértette az orvosok csendes pillantásait. Senki sem adott nekik reményt.
Abban a pillanatban hűséges házvezetőnőjük, aki mindig ott volt, mellettük volt. Éveken át nélkülözhetetlen része volt otthonuknak, több, mint alkalmazott, családtag.
Amikor az orvosok távoztak, megígérve, hogy mindent megtesznek, a házvezetőnő csendben odament a nővérhez, és suttogott neki valamit. Ezután beengedték a szobába, és azt tette, amit akart.
Mindenki megdermedt, amikor meglátta a szobában. A házvezetőnő bejött egy üveggel a kezében, és elhozta az újszülöttnek.
Az orvosok odarohantak hozzá, levették az üvegét, és megpróbálták kiszabadítani a szobából, azt állítva, hogy viselkedése nem megfelelő egy újszülött lány számára. De néhány másodperccel később valami meglepő történt.
Mindenki csendben maradt. Eleinte semmi sem változott. De néhány perc múlva a monitor pulzusa stabilizálódott. Az oxigénszint lassan emelkedett. A nővér sürgősen felhívta az orvost.
Néhány órával később az orvos megkereste az apát, ezúttal más kifejezéssel.
“Még nem vagyunk veszélyben, de a válasz pozitív. A teste végül elfogadja a tejet.”
A férfi kimerült, egy karosszékbe esett. Mellette Mária halkan sírt. Azon a napon senki sem ígért csodát. De a kislány küzdött. Az orvosok pedig először nem mondták:”nincs remény”.
Néhány nappal később a baba önállóan lélegzett. Az orvosok megértették, hogy az időben történő beavatkozás és a megfelelő táplálkozás kulcsfontosságú volt.
Az ember soha nem felejtette el azt a napot. Sem abban a pillanatban, amikor egy nő – nemcsak szolgaként, hanem emberként-kétségbeesetten állt mellettük, és megmentette családjuk jövőjét.