Antonina sokáig ült az ablaknál, és az udvart nézte, ahol szinte egész életét leélte. A döntés már megszületett — nem az ő részéről. A gyerekek nyíltan kimondták, hogy a házat el kell adni, mert mindenkinek pénzre van szüksége. Megpróbált tiltakozni, de hamar megértette, hogy felesleges. Anyaként nem tudott nemet mondani. Megígérték neki, hogy nem marad egyedül, és mindig lesz számára hely.
Antonina csendben pakolt. Csak a legszükségesebbeket vitte magával: két bőröndöt ruhákkal és egy régi táskát iratokkal és apróságokkal. A bútorok, fényképek, edények és az évtizedek alatt felhalmozott tárgyak a házban maradtak. Ezek már senkit sem érdekeltek. A házat gyorsan eladták. A pénzt felosztották egymás között, miközben az anyát azzal nyugtatták, hogy most már mindenkinek könnyebb lesz.
Először Antoninát a lányához vitték. A lakásban egy kis, kényelmetlen szobát kapott. Minden nap szemrehányásokat, megjegyzéseket és elégedetlenséget hallott. Emlékeztették rá, hogy útban van, helyet foglal és kényelmetlenséget okoz. Néhány hónap múlva a fiához vitték. Ott még nehezebb volt. A fia felesége nem titkolta ingerültségét, Antonina pedig feleslegesnek és nemkívánatosnak érezte magát.
A gyerekek egymás között elkezdték megbeszélni, mi legyen a következő lépés. A beszélgetések kemények voltak, mintha nem az anyjukról, hanem egy régi tárgyról lett volna szó, amelytől ideje megszabadulni. Antonina mindezt hallotta és mindent megértett. Egy reggel egyszerűen elment. Nem hagyott üzenetet, nem vitt magával semmi fölöslegest, és nem búcsúzott el.
A gyerekek nem sokáig keresték. Néhány napig ismerősöket hívtak és kórházakat ellenőriztek, majd az élet ment tovább. Biztosak voltak benne, hogy a történet véget ért. El sem tudták képzelni, mit tett az anyjuk, és mi fog nagyon hamar megtörténni. 
Antonina csendben ment el, ahogyan az utóbbi hónapokban élt. Nem rendezett jeleneteket, és nem akart bizonyítani senkinek semmit. Egy nap egyszerűen kilépett fia lakásából, és soha többé nem tért vissza.
A gyerekek úgy gondolták, hogy az anyjuk megsértődött, és idővel majd magától jelentkezik, ezért nem keresték sokáig.
Ám még az eltűnése előtt Antonina tett valamit, amiről senki sem tudott. Amikor a ház eladásáról szóló beszélgetések elkezdődtek, egy ismerős tanácsára felkeresett egy ügyvédet.
Akkor szégyellte magát és félt, de még jobban félt attól, hogy fedél nélkül marad. Aláírt egy meghatalmazást, megőrizte a dokumentumokat, és mindent elmondott úgy, ahogy volt: a nyomást, a rábeszélést és az ígéreteket, amelyeket soha nem teljesítettek.
Az ügyvéd a ház eladása után nyújtotta be a keresetet. A per több hónapig tartott. A gyerekek biztosak voltak benne, hogy csak formaságról van szó, és az ügy gyorsan lezárul.
Még az első tárgyaláson sem jelentek meg. A bíróság azonban Antonina javára döntött. Bebizonyosodott, hogy az eladáshoz adott beleegyezése nyomás alatt, valamint valós lakhatási és gondozási garanciák nélkül történt.
A döntés váratlanul érte a gyerekeket. Az adásvételt érvénytelennek nyilvánították, a pénz visszafizetésére kötelezték őket, a ház pedig visszakerült a törvényes tulajdonoshoz. Amikor a gyerekek erről értesültek, kétségbeesetten próbálták megtalálni az anyjukat, de Antonina sem a hívásokra, sem az üzenetekre nem válaszolt.
Csak a bírósági eljárás után tért vissza a házába. Lassan végigment a szobákon, kinyitotta az ablakokat, és hosszú idő után először érezte úgy, hogy újra a helyén van.