Borisz azonnal felismerte őt — még akkor is, ha az évek kemény nyomot hagytak rajta.
Nem azok a magabiztos szemek voltak, amelyeket egykor a cég bemutatóin látott, nem az a határozott, feszes tartású nő állt előtte.
De a hang…
A hang ugyanaz maradt.
— Ön?.. — kérdezte a nő, és ösztönösen maga mögé húzta a fiát.
— Erzsébet… — Borisz alig hallhatóan mondta ki a nevét, mintha attól félt volna, hogy a szó szétesik a levegőben.
A szobában feszült csend ereszkedett le.
Máté egyikükre, majd a másikukra nézett, nem értve, mi történik.
— Anya… te ismered ezt a bácsit? — kérdezte óvatosan.
Erzsébet nem válaszolt azonnal. Ujjai görcsösen markolták a kopott pulóver szélét.
— Ismerem — mondta végül. — Régen… nagyon is jól ismertem.
Borisz letette a virágcsokrot az asztalra.
A friss, élénk színek idegenül hatottak ebben a fakó, hideg szobában.
— Nem tudtam, hogy te vagy az… — mondta halkan. — Ha tudtam volna…
— Semmi nem változott volna — vágott közbe Erzsébet élesen. — Akkor is tudtad, Borisz. És mégis aláírtad azokat a papírokat.
Leült egy székre.
A múlt emlékei hirtelen súlyként nehezedtek rá.
Erzsébet volt a cég főkönyvelője. Túl lelkiismeretes. Túl egyenes.
Ő volt az első, aki kimondta, hogy az „optimalizálás” valójában lopás.
Ő volt az első, aki nemet mondott.
És aztán…
— Azt mondták, hogy te… — kezdte Borisz, de elhallgatott.
— Hogy „útban voltam”? — keserű mosoly jelent meg Erzsébet arcán. — Pontosan ezt mondtam Máténak is. Mert hogyan magyarázza el az ember a gyerekének, hogy az anyját azért rúgták ki, mert nem akart bűnrészessé válni?
Máté megfeszült.
— Anya?.. Ez igaz?
Erzsébet leguggolt elé, és gyengéden megsimította az arcát.
— Igaz — mondta csendesen. — De nem a te hibád.
Borisz torkát összeszorította valami.
— Akkor… féltem — ismerte be. — A partnerek nyomást gyakoroltak. Az ügyvédek ellenőrzésekkel riogattak. Azt hittem, ha egy embert feláldozok, megmentem a céget.
— És meg is mentetted — bólintott Erzsébet. — Én pedig elmentem. Ajánlások nélkül. Pénz nélkül. Egy gyerekkel.
Felállt.
— Láttad, hogyan élünk. Most már menj.
— Nem — Borisz is felállt. — Nem megyek el. Nem most.
Mátéra nézett.
— Gyógyszerre gyűjtöttél, ugye?
A fiú bólintott.
— Anya éjjel köhög. Néha nagyon rosszul van.
Erzsébet hirtelen Borisz felé fordult.
— Nem kértem segítséget.
— Tudom — válaszolta ő. — Soha nem kértél. És éppen ezért tartozom neked.
Elővette a telefonját.
— Hívok egy orvost. Jót. Most azonnal. Megvizsgálják, és mindent kifizetek. Nem alamizsnából. Tartozásból.
— Borisz… — Erzsébet megrázta a fejét. — Azt hiszed, pénzzel mindent jóvá lehet tenni?
— Nem — felelte ő őszintén. — De azt tudom, hogy pénz nélkül semmit sem lehet.
Az orvos még aznap este megérkezett.
Vizsgálat, beutalók, elemzések.
A diagnózis súlyosabb volt, mint amit Erzsébet sejtett — de nem reménytelen. Kezelni lehetett.
Máté a konyhában ült, kezében szorongatta a csokoládét.
— Anya… — suttogta. — Tetszett?
Erzsébet magához ölelte.
— Ez volt a legszebb ajándék, kisfiam.
Borisz az ajtóban állt, és csendben figyelte őket.
Aznap este nem ment ki a városból.
Anikó ötször hívta fel, majd egy dühös üzenetet küldött a „tiszteletlenségről” és az „elszalasztott lehetőségekről”. Borisz nem válaszolt.
Egy héttel később Erzsébetet kórházba vitték.
Egy hónap múlva jobban lett.
Két hónappal később Borisz összehívta az igazgatótanácsot, és elővette a régi iratokat.
A döntés hangos volt, fájdalmas és drága.
A cég bevétele csökkent — de először hosszú évek óta tiszta lelkiismerettel működött.
Erzsébetnek állást ajánlott.
Más feltételekkel. Teljes önállósággal.
Sokáig gondolkodott.
— Visszatérek — mondta végül. — Nem miattad. Hanem azért, hogy a fiam egy olyan világban éljen, ahol az őszinteségért nem dobnak ki az utcára.
Máté mellette állt, és szorosan fogta az anyja kezét.
— Borisz bácsi — mondta komolyan. — Maga most már jó ember?
Borisz elmosolyodott.
Őszintén. Először igazán.
— Nagyon igyekszem — felelte.
A csokoládé rég elfogyott.
De éppen vele kezdődött el valami, amit már nem lehetett visszacsinálni.