Arra számított, hogy bármit meglát — elpusztult állatot, kidobott kölyköket, orvvadász-felszerelést, akár fegyvert is.
De erre nem volt felkészülve.
A zsákban egy csecsemő feküdt.
Egészen apró. Egy vékony takaróba csavarva, amely átázott és megkeményedett a fagytól. Az arca kékes volt a hidegtől, az ajkai elszíneződtek, a szempillái összeragadtak. A baba nem sírt — már nem maradt ereje hozzá. Csak a mellkasa emelkedett alig észrevehetően, mintha puszta megszokásból lélegezne, nem tudva, érdemes-e még.
Az erdész térdre rogyott. A keze úgy remegett, hogy majdnem elejtette a zsákot.
— Istenem… — suttogta, és fel sem ismerte a saját hangját.
A kölyökkutya azonnal közelebb kúszott, nedves orrával a zsák széléhez nyomódott, és halk nyüszítéssel ellenőrizte, él-e még az, akit őrzött. Ebben az apró, fájdalmas hangban annyi kétségbeesés volt, hogy az erdész szemébe könny szökött.
Óvatosan a karjába vette a gyermeket, magához szorította, hogy legalább egy kicsit felmelegítse. A kabátja régi volt, de vastag. Kigombolta, a mellkasához húzta a babát, ügyetlenül, férfias óvatossággal, félve minden fölös mozdulattól.
— Nyugodj meg… nyugodj meg… — suttogta, bár maga sem tudta, kinek beszél: a csecsemőnek, saját magának, vagy az erdőnek körülötte.
A kölyök egy lépésre sem tágított. Apró lábaival csúszkált a jeges talajon, néha megállt, és felnézett a férfira — mintha ellenőrizné: nem hagyja-e őt is itt.
Vissza az autóhoz az út végtelennek tűnt. Minden lépés a halántékában dobogott. Egyetlen gondolat verte a fejét:
ki képes ilyesmire?
Hogyan lehet egy újszülöttet az erdőben hagyni, fagyban, egy védtelen kutyára bízva, mintha az felelősséget vállalhatna helyettük?
Az autóban teljes erővel bekapcsolta a fűtést. Levette a sálját, körbetekerte vele a gyermeket, majd még egyszer a takarón felül is. A baba halkan felsírt — mintha tiltakozna a hideg lassú visszahúzódása ellen.
— Élj… hallod? Csak élj… — mondta remegő kézzel, miközben beindította a motort.
A kölyökkutya az anyósülésre kuporodott, a zsákhoz simulva, mintha az még mindig a feladata része lenne. Az erdész nem zavarta el.
A járási kórházban azonnal kitört a nyüzsgés. Ápolók, orvosok, kérdések, hordágy. Ki, hol, mikor, hogyan. Tőmondatokban válaszolt, egy pillanatra sem vette le a szemét a kis csomagról, amíg az intenzív osztály ajtaja be nem csukódott.
— És a kiskutya? — kérdezte halkan egy fiatal nővér.
— Velem marad — felelte azonnal, gondolkodás nélkül. — Ő nem tehet semmiről. Ő… ő őrzött.
Órák teltek el. Aztán még több. Odakint besötétedett, ő pedig egy kemény széken ült, a hóolvadástól nedves sapkát szorongatva. A kölyök a lábánál aludt, időnként álmában megremegett.
Hajnalban jött ki az orvos. Fáradt volt, a szeme vörös.
— Kisfiú. Súlyos kihűlés, de… időben hozta. Ha még egy óra — nem tudom, mi lett volna.
Az erdész úgy fújta ki a levegőt, mintha egy követ emeltek volna le a mellkasáról.
— Élni fog?
— Igen — bólintott az orvos. — Magának köszönhetően. És… — egy pillanatra megállt, lenézett. — A kutyának is. Ha a gyerek nem sírt volna, sosem találja meg.
Ezek a szavak erősebben sújtották, mint bármilyen vád.
A nyomozás sokáig tartott. Keresték az anyát, az apát, bárkit. Megtalálták. A történet egyszerű volt, és éppen ezért borzalmas: félelem, szégyen, menekülés a felelősség elől. Emberek, akik úgy döntöttek, könnyebb az erdőben hagyni egy életet, mint vállalni.
A kisfiút átmeneti otthonba vitték. Az erdész eleinte csak „ellenőrizni” járt be hozzá. Aztán egyre gyakrabban. Pelenkát vitt, játékokat, leült az ágya mellé, miközben a gyermek aludt, és érezte, ahogy benne valami lassan, de visszavonhatatlanul megváltozik.
A kölyköt még aznap hazavitte. Erdőnek nevezte el — nem a hely miatt, hanem mert a szemében ott volt valami vad és őszinte, mint magában az erdőben.
Egy év múlva gyámságot kapott. Fél évvel később — örökbefogadás.
Amikor a kisfiú megtette az első lépéseit, Erdő ott feküdt mellette, a fejét a mancsaira téve, figyelmesen nézve — mintha még mindig őrizné.
Az erdész pedig — aki már nemcsak tapasztalt erdész volt, hanem apa is — megértett egy egyszerű igazságot: azon a fagyos napon nem egy elhagyott gyermeket találtak az erdőben.
Azon a napon mindhármuknak adott a sors egy második esélyt.