Marinát azon a napon adták férjhez, amikor már elhatározta, hogy megszökik otthonról. Csendes, visszahúzódó lány volt, állatorvos akart lenni, nem pedig a befolyásos cigánybáró, Rudolf felesége, aki már túl volt a negyvenen. A szülei féltek a férfi hatalmától és a bosszútól, ezért beleegyeztek a házasságba anélkül, hogy megkérdezték volna a lányt.
A lagzi fényűző volt: aranydíszek, girlandok, zene mindenhol. Marina fehér volt, mint a fal. Rudolf kitartóan nézte, mintha egy tárgy lenne, ami mostantól az övé.
Amikor kimondták az utolsó szavakat is, Marinát a házba vitték, hogy „hozzászokjon az új életéhez”. A szülei megkönnyebbülten sóhajtottak, már indulni készültek… amikor hirtelen minden megváltozott.
Rudolf hirtelen felemelte a kezét — és megparancsolta, hogy állítsák le a zenét.
— Én nem veszek el egy foglyot — mondta hangosan, hogy mindenki hallja. — Szívből akarok feleséget. A lány fél tőlem. Ez szégyen — nekem is, nektek is.
Az emberek értetlenül néztek egymásra.
Rudolf odalépett Marinához, és teljesen váratlanul… letérdelt elé.
— Marina, engem is ugyanúgy kényszerítettek, mint téged. Apádnak azt sugallták, hogy én követeltem ezt a házasságot. De ez hazugság. Én nem veszek el nőt az akarata ellenére. Ha menni akarsz — menj. Ha maradni akarsz — maradj. A döntés a tied.
Marina szülei elsápadtak. Rögtön tudták, kinek higgyenek — és megértették, hogy csak bábok voltak valaki más játékában.
De az igazi sokk még csak ezután jött.
Marina halkan mondta:
— Nem megyek el… amíg ki nem derül, ki kényszerített minket.
A tömeg zúgolódni kezdett.
Rudolf felállt, a lány szemébe nézett és bólintott:
— Akkor hallgasson mindenki.
Csettintett — és két embere előrevezetett egy férfit: Marina unokatestvérét, akiben a szülei mindig vakon megbíztak.
A férfi össze volt kötözve, idegesen toporgott.
— Ez az ember — mondta Rudolf — a saját családját akarta eladni a pénzemért. Meghamisította a leveleket, mintha én írtam volna őket, és a házasságot követeltem volna. Egy jó nagy „hálapénzt” remélt ezért.
Marina szülei teljesen megdöbbentek.
— De ami a legrosszabb — folytatta a báró —, az az, hogy a lagzi után Törökországba akarta vinni a lányotokat, és eladni egy hárembe. Az embereim tegnap jöttek rá az egészre.
Marina anyjának megremegtek a lábai.
A lány nagyot levegőt vett. Rudolf gyengéden megfogta a kezét:
— Ha nem avatkozom közbe, már éjjel elvitték volna. Úgy rendeztem meg ezt a „lagzit”, hogy legyen időnk elfogni a bűnöst és megvédeni őt.
Most már az egész falu döbbenten állt.
— De… miért nem mondtad el? — suttogta Marina.
— Azt akartam, hogy te magad dönts — válaszolta halkan.
A lány sokáig nézte az arcát, és először nem a komor bárót látta, hanem azt az embert, aki mindent megtett azért, hogy megmentse.
Marina lassan közelebb lépett hozzá.
— Maradok. Nem fogolyként… hanem valakiként, aki hálás neked.
A szülei sírtak — a bűntudattól és a megkönnyebbüléstől.
A lagzi igazi ünneppé változott. Marina már nem az a rémült lány volt — hanem valaki, aki maga dönt a sorsáról.
És Rudolf? Sok év után először érezte, hogy mellette nem egy „megegyezéses feleség” áll, hanem egy nő, aki őt választotta. És ez többet ért neki minden aranynál.