A kórház ajtaja szélesre nyílt, és egy vékony fiú lépett be, szegénységbe öltözve, teljesen egyedül. A kezét a hasán tartva súlyos fájdalomra panaszkodott. De amikor az orvosok elvégezték a vizsgálatokat, elborzadtak attól, amit belül felfedeztek…
Késő este. A sürgősségi szoba ajtaja hirtelen kinyílt, és egy körülbelül kilenc éves fiú lépett be. Egyedül volt, kopott ruhákba öltözve, nyilvánvalóan valaki másé. arca sápadt volt, ajkai remegtek, kezei erővel összekulcsolták a hasát.
– Én igen … annyira fáj a gyomrom… – alig suttogott.
A nővért eltiltották: a gyermek felnőttek nélkül érkezett. Azonnal hívták az ügyeletes orvost, és elvitték a kicsit a klinikára.
– Hogy hívnak? Hol vannak a szüleid? Elestél? Megsérültél? – kérdezte az orvos.
De a gyermek csak megrázta a fejét, és megismételte:
– A hasa … ez fáj…
Nincs hír a családról, nincs nyom, honnan jött. Rémültnek tűnt.
Az orvosok azonnal úgy döntöttek, hogy röntgenfelvételt készítenek. Amikor az első képek megjelentek a képernyőn, súlyos csend esett a szobába. Senki sem tudta elhinni a saját szemét: ami elrejtette a hasát, sokkal félelmesebb volt, mint azt el lehetett képzelni․․․
A gerenda felett tutto senki sem számított ilyen Horrorra.
Az orvos, visszatartva a sokkot, elrendelte, hogy felkészítse a fiút sürgős beavatkozásra. Míg a sebészcsapat rohant maszkot és kesztyűt felvenni, a nővér a gyermek mellett állt, és vigasztaló szavakat suttogott neki.
Minden egyes tárgy eltávolításával a feszültség nőtt. Az orvosok nem tudták elhinni, hogy a gyermek ilyen dolgot tehet. A fájdalom és a magány minden mozdulatában látható volt.
Amikor a kicsi felébredt az érzéstelenítésből, mellette még mindig ugyanaz a nővér volt. Édes hangja végül felszólította, hogy beszéljen:
– A nevem Tommy…
– Tommy, szép név. Fel kell hívnod valakit? – csendesen kérdezte.
Hosszú szünet. Aztán alig hallható suttogás:
– Nem…
Ezek a szavak jobban ütöttek, mint bármely diagnózis.
Amikor Tommy megtalálta a bátorságot, hogy elmondja az igazat, története még fájdalmasabb volt. Bevallotta, hogy valójában senki sem volt. Az utcán élt, ott aludt, ahol történt, napközben pedig néhány érmét keresett az autók ablakainak tisztításával a lámpánál.
De gyakran az idősebb utcai gyerekek mindent elvettek tőle. Aztán Tommy kétségbeesetten találta meg jövedelmének megőrzését: lenyelte az érméket, remélve, hogy elrejti őket magában.
Az orvosok hallgattak egy csomót a torokban. Egy kilenc éves gyermek, egyedül a világ éhségével és kegyetlenségével szemben. Gesztusa nem őrület volt, hanem segélykiáltás.
Most az orvosok és a szociális munkások megértették: Tommy megérdemelte nemcsak a kezelést, hanem egy új életet is — olyan helyen, ahol már nem kell lenyelni az érméket, hogy megvédje apró “kincsét”.