Ma a boltban szemtanúja voltam egy jelenetnek, ami után sokáig nem tudtam megnyugodni.
És megértettem egy dolgot: nálunk az országban a nyugdíjasok olyan nehezen élnek, hogy néha még az egyszerű élelmiszervásárlás is próbává válik számukra.
Előttem, a kasszánál a sorban, egy idős asszony állt, körülbelül hetvenéves lehetett.
Régi, kifakult kabátot viselt és egy kötött sapkát, amit szinte a szemöldökéig húzott.
A kezében kenyeret, egy kisebb darab sajtot és egy doboz tejfölt tartott.
Az ujjai remegtek — vagy a hidegtől, vagy az izgalomtól.
Óvatosan tette a termékeket a szalagra, mintha attól félt volna, hogy elejti őket.
A pénztáros, egy húsz év körüli fiatal fiú, csendben beütötte a vásárlást, majd bemondta az összeget.
Az asszony tétovázott, elővette az agyonhasznált pénztárcáját, és elkezdte számolgatni az aprót.
Észrevettem, hogy többször is átszámolta, halkan mozgatva az ajkát, mintha remélte volna, hogy a következő számolásnál csodával határos módon több lesz.
— Nagymama, feltartja a sort, — mondta ingerülten a pénztáros, miközben a tollat forgatta az ujjai között.
— Nem akar vásárolni?
Az asszony felnézett, zavartan mosolygott, és halkan mondta:
— Érted, kisunokám… nincs egészen elég pénzem… vissza kell adnom a tejfölt.
Miközben lassan visszatette a tejfölt a kosárba, a sorból valaki hangosan felsóhajtott:
— Meddig tart még…
— Már megint a filléreket számolja… — suttogta valaki más.
— Jókor találta ki, — vetette oda elégedetlenül egy bézs kabátos nő.
A nagymama elpirult, ujjai még jobban remegtek.
Elkezdte a pénzérméket a pultra pakolni — öt, tíz, húsz kopejka…
Minden érme halk csengéssel esett le, a sor pedig egyre hangosabban morajlott.
A pénztáros ingerülten nézett rá, mintha nem is ember lenne, hanem csak egy akadály a munkanapján.
Ekkor éreztem, hogy forr bennem a düh.
Nem bírtam tovább nézni.
Meg kellett tanítanom egy kis udvariasságra ezeket a hálátlan, gonosz embereket 
— Na, csináljuk inkább így, — mondtam, és belenyúltam a táskámba.
Elővettem a pénztárcámat, és az összes aprót a pultra szórtam, ami benne volt.
Az érmék szanaszét gurultak a fémen, a pénztárosnak pedig sietve kellett összeszednie és megszámolnia őket.
— Számolja meg, — mondtam határozottan, a szemébe nézve.
— Ma az idejét arra fogja fordítani, hogy segítsen, és ne arra, hogy megalázzon.
A nagymama tiltakozni próbált:
— Kislányom, ugyan minek… Majd valahogy megoldom…
— Semmiféle „valahogy”.
Maga tiszteletet és nyugalmat érdemel, nem pedig ezt, — válaszoltam.
A sor elcsendesedett.
Valaki elfordította a fejét, más lesütötte a szemét.
Még a bézs kabátos nő is, aki a leghangosabban morgott, elhallgatott.
Amikor a pénztáros végre megszámolta a szükséges összeget, segítettem a nagymamának gondosan bepakolni a termékeket a szatyorba.
Halkan, remegő hangon megköszönte.
Mielőtt elmentem volna, a sorban állókhoz fordultam:
— Jegyezzék meg: az időseket tisztelni kell.
Valaha ők tartották a vállukon az országot.
És holnap az ő helyükön maguk lesznek.
A boltban teljes csend lett.
És azokban a tekintetekben először láttam aznap legalább egy csepp szégyent.