Aznap este korán leszállt az éjszaka, a szokásosnál is sűrűbben. Felhők gyülekeztek a falu felett, összenyomva a csendet a háztetőkön. Mihalics régi házában, az erdő szélén, egyetlen ablak világított.
Senki sem látta a lányt elmenni.
És mégis… ott volt.
Néhányan azt állították, hogy látták a függönyök mögött – nem sétálni, hanem siklani, a bőre szinte csillogott a lámpafényben. Mások esküdöztek, hogy a kertben állva, mezítláb, a nyírfáknak suttogva, mintha régi barátokkal beszélgetne.
De a legtöbben távol maradtak.
Mindenki tudta, mi történt Mihalicsszal. Szeretett feleségét, Szvetlanát, húsz évvel ezelőtt elsodorta a mocsár. Egyesek azt mondták, hogy megfulladt. Mások azt hitték, megszökött. Egyesek azt suttogták, hogy soha nem is létezett valójában, hogy csak a bánat szelleme, amely Mihalics elméjében vált valósággá.
De most… ez a lány. Ez az idegen.
🌑 Azon az éjszakán
A falusiak hozzászoktak a furcsaságokhoz. Tehenek, amelyek kétfejű borjakat szülnek. Fények táncoltak az erdőben. Időnként felbukkant egy csont ott, ahol senki sem ásott.
De az az éjszaka más volt.
A széllel kezdődött. Magas hangú, éles – mint egy hegedűhúr pattogása az egész faluban. Aztán jött a pislákolás – gyertyák, lámpások, sőt még a villanykörték is –, mind egyszerre pattogtak.
A kutyák vonyítottak. A csirkék nem voltak hajlandóak fészkelni. Egy néhány nappal korábban született kisbaba hajnalig megállás nélkül üvöltött.
De az igazi borzalom akkor kezdődött, amikor megszólalt a templomi harang.
Egyszer.
Kétszer.
Háromszor.
Hajnali 2:13-kor.
Senki sem volt bent a templomban. A harangkötél évekkel ezelőtt elkorhadt.
🕸️ Másnap reggel
Amikor felkelt a nap, Mihalics háza csendes volt.
A füst még mindig gomolygott a kéményből. A spaletták zárva voltak.
De valami nem volt rendben.
A zöldségeskert elpusztult – egyik napról a másikra. Minden paradicsomnövény elszáradt, minden tök elrothadt a szárán. A telkét körülvevő nyírfák kettéhasadtak, mintha valami magából a földből tört volna elő.
És Mihalics?
Elment.
A lány is.
A házban semmi sem volt kicsúszva a helyéről. Két csésze az asztalon. Egy összehajtott takaró. De semmi jele küzdelemnek. Semmi jele életnek.
Csak egy régi fénykép maradt az ablakpárkányon.
Nedves volt és a szélei felkunkorodtak.
És ott állt Mihalics egy nő mellett, aki pontosan úgy nézett ki, mint a lány a mocsárból. Ugyanazok a szemek. Ugyanaz a haj.
A hátulján, kifakult tintával, a következő szavak álltak:
“Szvetlana. 1984.”
🪦 Az új legenda
A falusiak a mai napig nem beszélnek Mihalicsról. Nem hangosan.
De észrevettek dolgokat.
Minden tavasszal furcsa lábnyomok jelennek meg a mocsár közelében lévő felengedett sárban.
A gombák tökéletes körökben nőnek a régi kertje közelében.
És azon az éjszakán, az évfordulón, néha megszólal a templom harangja – háromszor is, pontosan hajnali 2:13-kor.
Vannak, akik szerint Mihalics végül csatlakozott a feleségéhez.
Más szerint a mocsár visszaadta őt… hogy helyette őt fogadja be.
Mások szerint a lány egyáltalán nem Szvetlana volt – csak valami, ami hasonlított rá.
De Alevtina, aki először hallotta a hangot a mohában, nem hajlandó beszélni arról a reggelről.
Csak felajánlásokat hagy az erdő szélén – kenyeret, sót, egy fésűt –, és soha, de soha nem fordít hátat a fáknak.