De amint a férje sírjához ért, valami furcsának tűnt. Először azt hitte, hogy a fény csak egy trükkje. Aztán hunyorított – és a szíve összeszorult. Közvetlenül a kőlap mellett, majdnem a virágok alatt, egy sötét, egyenetlen lyuk tátongott a földben. Mintha valaki belülről ásott volna. Vagy… kívülről?
A nő hirtelen megállt, alig visszafojtva egy remegést. A virágok kicsúsztak a kezéből, és a lyuk mellé hevertek. Mellkasa összeszorult, mintha kevesebb levegő lenne benne. Közelebb lépett, és lassan térdre rogyott. A föld körülötte laza volt, mintha csak nemrég zavarták volna meg. Tenyere önkéntelenül is a kőlaphoz ért, mintha a halál után is támaszt keresne férjétől.
„Ez nem lehet…” – suttogta. „Valaki megpróbálta kinyitni a sírt?”
Aggódó gondolatok villantak át a fején. Honnan jött ez a lyuk? Miért ide? Mi van, ha…? Belenézett a lyukba – és érezte, ahogy a félelem lassan felkúszik a gerincén. És hirtelen az özvegy valami nagyon szörnyű és elképzelhetetlen dolgot látott 😱😱 Folytatás 👇👇
De aztán apró nyomokat vett észre a lyuk szélén. Élesek, mint a karmok, de túl kicsik egy ragadozónak. Emlékezve a régi könyvre, amit a férje gyakran olvasott fel az unokáiknak – földalatti alagutakról és vakondokról –, lejjebb hajolt.
Az alagút valóban mélyre vezetett, de nem egyenesen lefelé, hanem kissé oldalra. Ez nem emberi átjáró volt. És határozottan nem gonosz szándék.
„Vakondokok…” – suttogta, megkönnyebbülten kifújva a levegőt. – Kicsi, ostoba vakondokok…
Leült a fűre, és hónapok óta először engedte meg magának, hogy elmosolyodjon. Ez a lyuk, ami eleinte állati rémületet keltett, egyszerűen a természet következményének bizonyult.
És mintha iróniával élne, ő emlékeztette az özvegyet: az élet nem áll meg. Még a temetőben is, a virágok és kövek alatt folytatódik – kúszik, ás, lélegzik.
Megigazította a kendőjét, gondosan elegyengette a földet az alagút szélén, visszatette a virágokat, és halkan megszólalt:
— Nevetnél, ugye? El tudom képzelni, hogy gúnyolódnál velem.