1. rész
Az este egy átlagos családi vacsoraként indult. A tágas konyhát betöltötte a sült almaillatú kacsa illata – Valentina híres specialitása. Hófehér abrosz, kristálypoharak, legyezőként hajtogatott szalvéták. Minden azt sugallta, hogy a háziasszony igazán igyekezett.
De minél tökéletesebbnek tűnt a vacsora, annál erősebben érződött a feszültség.
Gyenyisz begombolta az ingét, ujjával megigazította a gallért. Alina hideg pillantással nézett rá.
– Meddig marad még nálunk anyád? – kérdezte, miközben bort kortyolt.
– Amíg nem talál megoldást. Tudod, eladta a lakását, hogy rendezze a tartozásaimat…
– Hogy kifizesse a szerencsejátékaidat – vágott közbe élesen Alina.
Csend lett. Valentina úgy tett, mintha nem hallotta volna, de láthatóan megfeszült.
– Anya, beszélhetnénk egy percre? – Gyenyisz felállt.
A balkonra vitte. Az éjszakai levegő hűvös és nyirkos volt.
– Anya, kérlek, ne szólj bele a dolgainkba – suttogta, miközben a nappali felé pillantott.
– Csak segíteni próbálok – válaszolta gyengéden. – Még mindig szeret téged, de fél.
– Tőlem?
– Attól, amivé válsz. Elveszíted magad. Segítségre van szükséged.
– Ne te is kezd már…
– Eladtam érted a lakásomat! – suttogta hirtelen hevesen. – Vasútállomásokon, kórházakban aludtam, és te… te mindent elpazarolsz!
Gyenyisz végighúzta a kezét az arcán. Alina a konyhában mosogatott, fél szemmel figyelte őket.
– Figyelj – mondta halkan. – Van egy tervem. Egy hét múlva minden más lesz.
– Neked mindig van egy terved.
– Most működni fog. Csak egy hét kell.
– Apádnak is ezt mondtad. Ő pedig meghalt, miközben várt rád.
Gyenyisz úgy nézett rá, mintha pofon vágták volna.
– Semmit sem tudsz…
– Azt tudom, hogy sírba viszed magad.
A nappaliból edénycsörgés hallatszott. Alina kiáltott:
– Hívj egy taxit!
Galina Petrovna – Gyenyisz anyja – berohant.
– Ne menj el, Alina! Szeret téged!
Az ajtó becsapódott. Csend.
– Igaz ez? – kérdezte az anyja. – Elveszítetted?
Gyenyisz leült, arcát a kezébe temette.
2. rész
A szomszéd lakásból hangosan bömbölt a zene – valaki éjjel ünnepelt. Gyenyisz maga előtt látta Alinát: biztos most Katját hívja, kiabál, majd becsapja a taxi ajtaját…
– Szeretem őt – mondta halkan, akaratlanul.
Anyja lassan felé fordult.
– Akkor miért kockáztattál mindent?
Nem válaszolt. A csend közepén megcsörrent a telefon – ismeretlen szám. Gyenyisz lenyelte a gombócot a torkában.
– Halló?
– Jó estét – egy udvarias, de hideg férfihang szólt bele. – Emlékeztetnénk, hogy még kilenc napja van a tartozás rendezésére.
Katt. A telefon lassan leereszkedett a kezében.
– Ki volt az? – Galina Petrovna elsápadt.
Gyenyisz nem válaszolt. A törött csésze darabjait nézte – Alina ezt sosem fogja megbocsátani. Sem neki, sem önmagának.
– Menj aludni, anya – mondta monoton hangon. – Holnap beszélünk.
De egy órával később, miközben Galina horkolva feküdt a kihúzható kanapén, Gyenyisz a balkonon állt. Zsebében egy névjegy – egy régi kollégáé, aki egyszer azt mondta: „Ne parázz, ez csak játék.”
Hívta.
– Szergyózsa? Én vagyok… Igen, az ajánlat miatt… Benne vagyok.
A hajnali szürkület a konyhában találta: remegő cigarettával az ujjai között. Három éve letette a dohányzást, de most elővette a régi dobozt a fiókból. A hamutál tele volt, mikor Galina megjelent az ajtóban.
– Nem aludtál? – hunyorgott a füsttől.
– Eleget aludtam – válaszolta kitérően.
Anyja felvette a dobozt, szemügyre vette, majd kidobta.
– Hazudsz. Elég volt.
Mondani akart valamit, de a telefonja megrezdült. Alina írt:
„Találkozzunk 12-kor a sarkon a kávézóban. Anélkül, hogy anyádat hozod.”
Nagyot nyelt.
– Anya, elviszlek Ljudához. Egy óra múlva indulunk.
Galina a vízforralóval a kezében dermedten állt.
– És a…?
– Elintézem! – kiabált hirtelen, öntudatlanul csapott az asztalra. A bögre felborult, sötét foltok a terítőn.
Csend. Galina lassan törölgette fel a kiömlött italt.
– Rendben. Összepakolok.
Miközben anyja pakolt, Gyenyisz felhívta Szergyózsát.
– Minden kész?
– Naná – hallatszott a ropogás, valószínűleg chipset evett. – Holnap találkozol a srácokkal, aláírsz, és kész. Gyors pénz, öcsi.
– És ha meggondolom magam?
– Akkor jönnek azok, akiknek tartozol. És nem beszélgetni fognak.
Gyenyisz a kanapéra hajította a telefont. A tükörből sápadt arc nézett vissza, mély karikákkal.
A „Margherita” kávézó hétköznap szinte üres volt. Alina az ablaknál ült, smink nélkül, gyűrött pulóverben – mintha tökéletességét egy másik életben hagyta volna.
– Hallgatlak – mondta, mikor leült.
Gyenyisz idegesen túrt bele a hajába.
– Van megoldás.
– Milyen?
– Egy munka. Lehetőség. – Idegesen dobolt az ujjaival. – Háromszoros fizetés.
– Hol?
– Logisztika.
– Utálod a logisztikát – mondta hidegen. – Legutóbb is…
– Most nem számít! – lehalkította a hangját. – Két hónap alatt mindent visszafizetek. Anyának külön lakása lesz. Minden jó lesz.
Hosszan nézte – majd fáradtan elmosolyodott.
– Hazudsz. Megint.
– Tessék?
– Katja férje tegnap este hívott. A banknál dolgozik. Három részletet nem fizettél be, Gyenyisz. És ez még csak a kezdet, ugye?
Egy kanál csörrent a földön. Hideg veríték csorgott a hátán.
– Én…
– Elég – szakította félbe. – Vége. Be fogom adni a válókeresetet.
Megragadta a csuklóját.
– Várj! Csak még egy hét…
– Nem – szabadította ki magát. – Apám holnap segít költözni.
– Nem hagyhatsz így…
– Dehogynem – felelte, felállt, és letette a jegygyűrűt az asztalra. – Mert én nem vagyok az anyád, Gyenyisz. Nem fogom életem végéig megmenteni téged.
És elment, hátra sem nézve. Az ablakon keresztül látta, ahogy taxit hív.
Az utolsó esély eltűnt a tömegben az ő karcsú alakjával együtt.
Gyenyisz felvette a gyűrűt, belemarkolt, amíg fájni nem kezdett. A telefon csöngött.
– Akkor találkozunk? – Szergyózsa hangja vidám volt.
Gyenyisz a gyűrűre nézett. Aztán az üres utcára.
– Igen. Találkozunk.
3. rész
Másnap hajnalban Gyenyisz a város peremén várta a fekete furgont. Az utcai lámpák fáradtan pislákoltak, a ködben minden suttogásnak tűnt.
– Be vagy biztosítva? – kérdezte az egyik férfi, mikor beszállt.
– Igen – felelte halkan. A hangja üres volt, mint a szeme.
Egy cím. Egy aláírás. Egy szállítmány. Nem tett fel kérdéseket. Tudta, hogy nem szabad.
A pénzt még aznap este megkapta. Vastag borítékban, ami alig fért a zsebébe. Hazaérve ledobta az asztalra, és csak nézte, mintha idegen tárgy lenne.
Anyja már elment Ljudához. Alina is – végleg.
Az éjszaka csendjében csak a hűtő zümmögése hallatszott. A pénz ott volt. A váltság. De túl későn.
Másnap reggel korán kelt. Megborotválkozott, felvette a legjobb zakóját, és elindult. Először anyjához ment. A régi bőröndöt vitte – tele frissen vásárolt holmikkal, kulccsal egy új lakáshoz.
– Mire véljem ezt? – kérdezte Galina könnyes szemmel.
– Amit ígértem, megtartom – válaszolta. – Még ha már nincs is, aki elhiggye.
Aztán Katjához ment – Alina nővéréhez. Átadta a pénzt. Minden fillért.
– Add oda neki. Ha nem akarja, égesd el – mondta, és elment, mielőtt bármit válaszolhattak volna.
Az utcán megállt. Hosszú ideig nézett fel a szürke égre. Nem tudta, merre menjen. A munka folytatódhatna – Szergyózsa még több pénzt ígért.
De a lelke már halott volt.
Napokig bolyongott. Egyik nap egy ismerős templomba ment be. Üres volt. Leült a hátsó sorba, és először hónapok óta sírt.
Egy öreg pap odalépett hozzá.
– Minden megbocsátható – mondta halkan. – Ha elég bátor vagy ahhoz, hogy változtass.
– Én… – suttogta Gyenyisz – … már mindent elveszítettem.
– Még önmagad megvan?
Sokáig nem válaszolt. De mikor kiment a templomból, nem hívta vissza Szergyózsát. Inkább elment egy nyomdához – állásinterjúra.
Két héttel később egy kicsi, szürke irodában borítékokat ragasztott. Nem volt sok, de tiszta volt.
Egy reggel, mikor munkába sietett, a kávézónál meglátta Alinát. Egyedül ült, ugyanannál az asztalnál, ahol elváltak.
Megállt.
Nem ment oda. Nem kért második esélyt. Csak egy halk mosolyt küldött felé.
Alina rápillantott – és bólintott.
Nem volt megbocsátás. Még nem.
De talán… valamikor.