Anya szerdán este hívott, miközben vacsoráztam, és azon gondolkodtam, befejezzem-e ma az anyagot, vagy hagyjam holnapra. A telefon kijelzőjén villogott: „Anya”. Ő ritkán hív csak úgy. Általában csak ír: „Hogy vagy?”. És aztán rögtön jön a hívás.
– Szia, Tim. Nem zavarlak?
– Szia. Minden rendben. Történt valami?
– Nem, nem, minden rendben, ne aggódj. Csak arra gondoltam… Szombaton szabad vagy?
Megálltam egy pillanatra. Az ilyen kérdései nem a naptáramra kíváncsiak. Ezek mindig meghívások – csak beburkolva.
– Azt hiszem, igen. Szükséged van valamire?
– Nem, csak… meg akartalak hívni vacsorára. Sütök sütit, a kedvencedet. Rég találkoztunk, unalmas így.
Bólintottam magamban. Ismerős volt. A süti csak fedősztori.
– Rendben. Eljövök.
– Ó, nagyszerű. Akkor szombaton találkozunk. Ne felejtsd el, jó?
– Nem fogom elfelejteni.
De már volt valami furcsa a hangjában. Túl meleg hangsúly. Túl puha tónus. Tudtam, mit jelent ez: kérni valamit úgy, hogy ne lehessen visszautasítani. Vagy olyan formában mondani, hogy már ne legyen lehetőség nemet mondani.
Szombaton szemerkélő eső volt. Az út kihalt, az aszfalt csillogott, mintha valaki felpolírozta volna. Egy régi ház felé vezettem, ahol minden ugyanolyan volt: a bejárati szőnyeg illata, a megvetemedett levelesláda, a márványberakásos lépcső – a szovjet korszak maradványai, amelyeket húsz évnyi felújítás sem tudott eltüntetni.
Rögtön ajtót nyitott. Várt már rám.
– Timochka, hát persze, mindig pontos vagy. Gyere be, most tettem fel a teavizet.
Levettem a kabátomat, és a táskát egy kisszékre tettem. Útközben vettem neki gyümölcsteát, mézet és sajtot. Nem azért, mert kérte. Csak hogy ne menjek üres kézzel.
– Mennyei illatok. Süti?
– Igen. Túró és alma. Ahogy szereted. És főztem levest is. Húsgombóccal, mint gyerekkorodban. Ülj le, mesélj, mi újság.
Sürgött-forgott, mint mindig: eligazította a konyharuhát, letörölt valamit az asztalról, szalvétákat rakott ki. Mintha beszélgetni csak szertartás mellett lehetne.
Már megfogtam a kanalat, amikor leült velem szembe, és szinte mellékesen, a tekintetemet kerülve mondta:
– Figyelj, csak annyit akartam mondani… Larisa és a gyerekek egy ideig nálad lesznek. Pár napig. Amíg találnak valamit.
Megmerevedtem.
A kanál a levegőben maradt. A sárgarépa úszott a levesben. Mintha semmi különös nem történt volna. Anya mondott valamit… de nem kérésként. Tényként.
– Mit jelent az, hogy nálam?
– Hát… minden összedőlt náluk. Lemondták a bérlést, a nő, aki ígérte, meggondolta magát. Nálam meg kicsi a lakás. Tudod…
– Anya…
– Tim, csak pár éjszaka. Komolyan. Nem zajosak. A kislány iskolába jár, a fiú oviba. Larisa dolgozik, utána azonnal lefekszik. Észre sem veszed majd őket.
Letettem a kanalat. Ránéztem.
– És erről egyedül döntöttél?
– Hívtalak volna. Mondtam is. Még mielőtt jönnek. Minden rendben így.
– Mikor jönnek?
– Hát… – az órájára nézett – másfél-két óra múlva. Először szállodát akartak, de mondtam nekik: „Miért pazarolnátok a pénzt, lakjatok Timofeynél.” Főleg mert megbízható vagy.
Na tessék. Előbb a döntés másé. Aztán jön a bók. Hogy lefegyverezzen. Hogy a „nem” árulásnak tűnjön.
– Anya, nem kérdeztél. Csak közölted.
Kissé összevonta a szemöldökét.
– Tim, mi bajod van?… Ő Larisa. A miénk. A családunk. Gyerekei vannak. Csak pár napra. Zavar ez téged?
Csendben maradtam.
Nem voltam Larisa ellen. De az ellen igen, hogy a lakásom valaki visszajövetel nélküli ideiglenes menedékévé váljon. Tudtam, hogy megy ez. Már volt ilyen.
„Pár nap” – míg meg nem kérdezed, mikor mennek el. Akkor jön az: „Nem örökre vagyunk itt”, „Már majdnem találtunk valamit”, „Mindjárt elmegyünk, ne küldj el minket”.
– Anya, dolgozom. Van időbeosztásom. Kis lakásom van, egyedül élek – nem azért, mert nincs kivel, hanem mert így könnyebb.
– Dehát csendesek. Van külön nappalid. A konyha is jó. Nappal otthon vagy, elhozhatod őket egyszer oviból – de ha nem, akkor majd megoldják.
– Szóval még a napjaimat is beosztottad?
– Ne beszélj így – mondta halkan. – Csak segítséget kértem. Emberileg.
– Emberileg az, amikor megkérdezik. Nem amikor bejelentik a hírként egy uzsonna mellett.
Lesütötte a szemét. De nem hátrált meg.
– Tim… te vagy az egyetlen, aki olyan, mint én. Nyugodt, megfontolt. Tudtam, hogy számíthatok rád. Csak azt gondoltam: ha nem te, akkor ki?
– Pontosan. Mert én nem tudok durván nemet mondani. Mert szégyellem magam, ha visszautasítom. És te ezt tudod.
Felsóhajtott.
– Csak segíteni akartam nekik.
– Segíteni… de az én káromra.
– Csak két-három nap…
– És utána?
– Utána… találnak helyet. Már keresik is.
Ismertem azt a hangot. Meggyőző, de fáradt. Nem kérés volt benne, hanem a remény, hogy nem nehezítem meg. Hogy újra mellettük leszek. Csendben. Botrány nélkül.
Felálltam, és az ablakhoz mentem. A régi udvaron minden olyan volt, mint gyerekkoromban. Ferde hinták az aszfaltból kiállva. Játszó, káromkodó gyerekek. És valahol már ott volt egy taxi Larisával és a gyerekeivel. Akik „csendesek” és „csak pár napra jönnek”.
Nem fordultam meg. Csak ennyit mondtam:
– Rendben. Jöjjenek.
Ő boldog lett.
– Tényleg? Timochka, tudtam, hogy te…
– De nem több mint három nap. Se több.