Az este egy átlagos családi összejövetelként indult. A tágas konyhában sült kacsa almával, Valentina jellegzetes fogása illata terjengett. Hófehér terítő, kristálypoharak, legyezőszerűen hajtogatott szalvéták. Minden azt mutatta, hogy a ház háziasszonya igyekezett. De minél tökéletesebbnek tűnt a vacsora, annál feszültebbnek érezte magát az ember.
Kira az anyósával szemben ült, és próbálta nem tudomást venni a tekintetéről. Hozzá volt szokva ezekhez a néma ellenőrzésekhez: hogyan van öltözve, hogyan beszél, mennyi bort töltött. Mellette Artjom idegesen babrált a villájával, mintha vihart várna.
„Szóval, Kira, hogy mennek a dolgok a munkahelyeden?” Valentina elmosolyodott, de a tekintete hideg maradt. „Megint mész nyaralni?”
„Még nem” – vágott le óvatosan egy darab húst Kira. „Jelenleg egy nagy projekt van, még a hétvégére sincs idő.
– Szóval van pénz – szólt közbe Gennagyij, tekintetét a tányérról sem emelve fel.
Sűrű csend telepedett a tányér aljára, mint egy krémes szósz.
– Apa, elég volt – próbálta Artjom elsimítani a dolgokat, de a hangja bizonytalanul csengett.
– Mi az az „elég”? – Valentina halkan megcsillogtatta a kést és a villát. – Csak azon tűnődünk. A mi időnkben a gyerekek eltartották a szüleiket, és nem Balin nyaraltak.
Kira érezte, hogy a hátán végigfut a hideg. Tudta, hogy ez a vacsora csapda, de még mindig remélte, hogy elmúlik.
– Nem Balin vagyunk – mondta halkan.
– Egyelőre – horkant fel Gennagyij.
Artjom bort töltött magának, a keze remegett, és egy csepp rubinvörös folyadék hullott az asztalterítőre. Valentina azonnal letörölte a foltot egy szalvétával, mintha nemcsak a bort, hanem a jelenlétét is letörölné… a menyéről.
„Csak nézd meg!” – kezdte hirtelen az anyós, és Kirának úgy tűnt, hogy a szoba csendesebb lett. „Felvettünk, megmosdattunk, felöltöztettünk. És nem akarsz nekünk segíteni egy kis pénzzel? Pedig már régóta jól keresel.”
A szavak a levegőben lebegtek, élesek voltak, mint a kés.
Kira lassan leengedte a szalvétát.
„Én… nem értem.”
„Ugyan már” – legyintett Valentina. – „Azt hiszed, nem látjuk, mennyit költesz magadra?” És itt ülünk egy régi házban, beázik a tető…
„Anya” – próbált közbeszólni Artjom, de a hangja remegett.
Kira a férjére nézett, és hét év házasság után először jött rá: tudta. Tudta, hogy ez a beszélgetés ma fog lezajlani.
És nem figyelmeztette.
A konyhában olyan sűrű lett a csend, hogy a régi falióra ketyegését is hallani lehetett. Kira úgy érezte, mintha valami idegen valóságba csöppenne, ahol minden – a meghitt otthon és a családi vacsora is – hamisnak bizonyult.
Lassan Valentinára emelte a tekintetét.
– Komolyan mondod?
Az anyós előrehajolt, festett ajkai halvány mosolyra húzódtak.
– Mi az, nincs jogunk kérdezni? Most már a család tagja vagy. Vagy csak akkor vagyunk „család”, ha valamire szükséged van?
Artjom hirtelen hátratolta a székét.
– Anya, állj meg!
– Az ő pártját fogod? – Gennagyij ököllel a… asztal, a tányérok csörömpöltek. – Mi neveltünk fel, mi fektettünk be az oktatásodba! És most ő fontosabb neked, mint mi?
Kira érezte, ahogy a vér lüktet a halántékában. Olyan erősen szorította a szalvétát, hogy kifehéredtek az ujjpercei.
“Nem értem, miről beszélsz. Soha nem utasítottam vissza a segítséget.”
“Segítség?” Valentina hamisan nevetett. “Úgy küldesz nekünk pénzt, mintha alamizsna lenne a szegényeknek! És egy új autóval járkálsz!”
“Az én pénzem!” Kira hangja remegett. “Én kerestem meg.”
“A mi pénzünk” – javította ki Gennagyij. “Mert ha nem lennénk mi, még mindig abban a lyukas kollégiumban laknál.”
Kira hirtelen felállt. Az asztal megremegett, a borospohár leesett, vérvörös foltot hagyva az abroszon.
“Rendben. Legyünk őszinték.” Elővette a telefonját, és remegő ujjakkal megnyitotta a banki alkalmazást. “Itt vannak az elmúlt három év átutalásai.” Fizetés a kezelésedért, tetőjavításért, a kölcsön visszafizetéséért.
Ledobta a telefont az asztalra. A képernyő vádlóként világított a sötétben.
Valentyina egy pillanatra megdermedt, de aztán összevonta a szemöldökét.
– És akkor mi van? A te adósságod!
– Az én adósságom? – Kira remegett. – Nem tartozom neked semmivel.
– Ugyan már! – mosolygott gúnyosan az anyós. – Befogadtunk, amikor még senkid sem volt. Hálásnak kellene lenned!
– Hálás? – Kira hangja elcsuklott. – Az első naptól fogva gúnyolódsz velem! Mindig világossá tetted, hogy nem tartozom ide!
Artyom végül közéjük állt.
– Hagyd abba! Kira, bocsáss meg nekik, nem akarnak rosszat…
– Pénzt akarnak! – Élesen felé fordult. – És tudtad. Egész idő alatt tudtad!
Nem válaszolt. A hallgatása beszédesebb volt, mint bármilyen szó.
Ekkor megszólalt a csengő a folyosón. Az ajtó kitárult, és Oleg, Artjom öccse jelent meg a küszöbön. Végignézett mindenkin – a törött üvegen, Kira sápadt arcán, anyja dühös tekintetén.
– Ó, azt hiszem, pont időben érkeztem – vigyorgott. – Megint családi tanács nélkülem?
– Fogd be a szád – sziszegte Gennagyij.
Oleg odalépett Kirához, és a vállára tette a kezét.
– Minden rendben?
A lány nem válaszolt. Tekintete Artjomon állapodott meg.
– Egész idő alatt hazudtál nekem.
Megpróbálta megfogni a kezét, de a lány elrántotta.
– Kira…
– Ennyi. Elég volt.
Megfordult, és a kijárat felé indult.
– Igen, fuss! – kiáltotta utána Valentina. – De ne feledd – nélkülünk semmi vagy!
Kira megállt az ajtóban, de nem fordult meg.
– Tévedsz. Nélküled végre önmagam leszek.
És becsapta az ajtót.
Kint elkezdett esni az eső. Sétált, nem érezte az arcán a cseppeket, sem a hideget. Csak egy dolog kavargott a fejében:
Hogy lehet, hogy ezt eddig nem vette észre?
Az eső könnyekkel keveredve csapkodott az arcába. Kira a sötét utcákon sétált, észre sem vette a lába alatti pocsolyákat, sem a süvítő szelet. Egy dolog zümmögött a fejében: Utálnak engem. És ő… mindent tudott.
A telefonja rezegni kezdett a zsebében. Artjom. Kikapcsolta a hangot.
Két háztömbnyivel később léptek értek utol.
– Kira, várj!
Oleg. Zihált, a kabátja teljesen átázott.
– Miért szöktél el? Most már maga a pokol, apa sikoltozik, anya hisztérikus…
– Mit számít neked? – fordult meg hirtelen. – Te is tudtad, ugye?
Oleg megdermedt, majd lassan bólintott.
– Igen. De nem mindet.
– Hogy érted azt, hogy „nem mindet”?
Idegesen végighúzta a kezét vizes haján.
– Ne itt. Menjünk el egy kávézóba, majd megbeszéljük.
Fél órával később egy üres kávézóban ültek. Kira egy pohár forró teát szorongatott, de a remegés nem szűnt meg.
– Mindig ilyenek voltak – kezdte Oleg. – Csak nem láttad, hogyan bántak a lányaimmal.
– Ez nem magyarázat.
– Tudom. – Sóhajtott. – De nem csak a pénzről van szó.
Kira figyelmesen nézett rá.
– Akkor mi a helyzet? Oleg habozott, majd elővette a telefonját.
– Nézd.
Egy fotó volt a képernyőn: a fiatal Gennagyij és Valentina, mellette pedig egy pár, akiknek az arcát Kira még soha nem látta, de… volt valami fájdalmasan ismerős a vonásaikban.
– Kik ezek?
– A szüleid.
Csengeni kezdett a füle.
– Mi?
– Artyom nem akarta, hogy tudd. Ők… balesetben haltak meg.
Kira felugrott, a szék csattanva leesett.
– Milyen baleset?!
– Nyugi! – Oleg megragadta a kezét. – Nem ismerem a részleteket. Csak azt tudom, hogy régen volt, mielőtt hozzánk jöttél. Apa megtiltotta, hogy beszéljünk róla.
Kira elszakadt a hangjától.
– Hazudsz.
– Esküszöm! – Őszinteség látszott a szemében. – Véletlenül tudtam meg, találtam néhány régi újságot a padláson…
Elhallgatott. Kira hirtelen rájött, hogy nem őt nézi, hanem valahol rajta keresztül.
— Hol van Artjom?
— Valószínűleg otthon… Kira, ne…
De már rohant is ki az utcára.
A rokonok házának ajtaja nyitva volt. Artjom egyedül ült a nappaliban, fejét a kezébe temetve. Felemelte a tekintetét – és olyan rémület volt benne, hogy Kira egy pillanatra megállt.
— Tudtad.
Ez nem kérdés volt.
Elhallgatott.
— VÁLASZOLJ!
— Igen! — Felugrott. — De nem úgy, ahogy gondolod!
— Hogyan? Mondd el, hogyan haltak meg a szüleim!
Artjom elsápadt.
— Honnan jöttél…
— Nem számít! Mondd el az igazat!
Valentyina kijött a konyhából. Kővetlen volt az arca.
— Elég a hisztériából.
— FOGD BE A SZÁD! — Kira életében először rákiáltott. — Mindannyian hazudtatok nekem!
Gennagyij megjelent a felesége mögött.
— Nyugi, lány.
— Ne hívj így! — zihálta. — Megmondja valaki az igazat? Vagy menjek a rendőrségre, és nézzek utána az archívumban?
Csend.
Akkor Artjom suttogta:
— Én voltam.
A szoba lebegett a szeme előtt.
— Mi?
— Vezettem. — Elcsuklott a hangja. — De nem láttam őket, sötét volt, esett az eső…
Kira hátrált egy lépést.
— Te… te ölted meg a szüleimet?
— Baleset volt! — sikította Valentina. — Fiatal volt, tapasztalatlan…
— És te… te befogadtál? — Kira rosszul lett. — Minek? Hogy jóvátegye? Vagy hogy soha ne tudjam meg?
Artjom megpróbált közelebb húzódni.
– Igazán beléd szerettem…
Nevetett. Szörnyű, szívszorító nevetés volt.
– Szerelem? Ezt hívják hazugságnak.
És az ajtó felé fordult.
– Hová mész? – kiáltotta Gennagyij.
Kira még utoljára megfordult.
– El tőled. Örökre.
Oleg a küszöbön állt. Tekintete ezt olvasta: Bárhová elviszlek.
Bólintott.
Az ajtó becsukódott. Ezúttal – örökre.
Oleg autója száguldott az éjszakai úton, az ablaktörlők alig tudták letörölni az esőcseppeket az üvegről. Kira összekuporodva ült, ujjai a bőrülésbe mélyedtek.
– Hová megyünk? – kérdezte Oleg, aggódó pillantásokat vetve az irányába.
– A repülőtérre.
– Biztos vagy benne?
– Állítsd meg az autót.
Oleg egy kihalt parkolóba kanyarodott be egy bezárt bevásárlóközpont közelében. Kira kiugrott az autóból, térdre esett a nedves aszfalton, és sírva fakadt.
Oleg némán állt mellette, testével védve a széltől.
“Ők… ők…” – zokogott -, “ennyi éven át olyan emberekkel éltem, akik…”
“Lélegezz” – térdelt le Oleg mellé -, “csak lélegezz.”
Kira könnyáztatta arcát feléje emelte:
“A legelejétől fogva tudtad?”
“Nem. Csak pár éve találtam meg az örökbefogadási papírjaidat apám széfjében. És egy újságot arról a balesetről.”
“Miért nem mondtad el?”
“Féltem. Magamért.” Kira idegesen végigsimított az arcán. “Rövid pórázon is tartottak.”
Kira lassan felállt, és az autó motorháztetőjére támaszkodott.
“Látnom kell azokat a papírokat.”
„A széfben vannak.
– Akkor vigyél vissza.
Oleg elsápadt:
– Megőrültél? Apa dühös, Artem…
– Nem kérdezem kétszer.
Oleg tekintete az ökölbe szorított kezére tévedt. Felsóhajtott és bólintott.
A ház sötétségbe borult, csak a tévéképernyő pislákolt a nappaliban. A hátsó ajtón lopakodtak be.
– A széf az irodában van – suttogta Oleg.
Az ajtó nyikorgott. A sötétben Kira egy székbe botlott, és majdnem elesett. Oleg elkapta a kezét.
Hirtelen felvillant a fény.
– Persze – Gennagyij, a kapcsoló mellett állva, vadászpuskát tartott a kezében. – Az áruló egy szőnyeggel tér vissza.
Valentyina előjött mögötte, arca gyűlölettől eltorzult:
– Tudtam, hogy mászni fogsz.
– Hol vannak a dokumentumok? – Kira előrelépett.
– Milyen dokumentumok? – Gennagyij meglepetést színlelt.
– A szüleimről. A balesetről.
Artem megjelent az ajtóban. Szeme vörös volt a könnyektől.
– Kira… kérlek…
– Fogd be! – Életében először érzett tiszta dühöt. – Hét éve hazudsz a képembe!
Valentyina hirtelen a széfhez rohant, de Oleg elkapta.
– Elég!
Gennagyij felemelte a fegyverét:
– Ki a házamból!
– Lőj! – Kira a csőhöz lépett. – Mint ahogy a baleset szemtanúira lőttél?
A fegyver megremegett.
– Semmit sem értesz! – sikította Valentina. – Megmentettünk! Menedéket adtunk!
– Hogy minden nap emlékeztessünk arra, hogy az életemet neked köszönhetem? – Kira hangja úgy csengett, mint egy feszült húr. – Elloptad a múltamat!
Artyom hirtelen térdre rogyott:
– Bocsáss meg…
– Túl késő – fordult Oleghez. – Szerezzük meg a dokumentumot, és menjünk el.
Gennagyij hirtelen leengedte a fegyvert.
– Vidd el. Úgysem lehet változtatni semmin.
Oleg gyorsan kinyitotta a széfet, és kivett egy megsárgult mappát.
Ebben a pillanatban Valentina előrerohant:
— Ne add ide!
Összeütköztek, papírok repültek a szobában. Kira felvett egy lapot – egy baleseti bizonyítványt. Tekintete megakadt a soron:
“Gennagyij Petrovics Sz. sofőr ittas volt…”
— Te… — felnézett az apósára — részeg voltál?
Csend.
— Igen — suttogta Gennagyij.
— És eltitkoltad. Te verted fel Artemet.
Valentina hirtelen hisztérikus rohamot kapott:
— Fiatal volt! Tönkremehetett volna az élete!
Kira lassan megfordult, és a kijárat felé indult.
— Kira! — kiáltotta Artem.
Megállt anélkül, hogy megfordult volna.
— Igazán szerettelek.
— Nem — hangja egy mondatnak tűnt — szeretted a megváltásodat.
Az ajtó becsapódott. Örökre.
Az autóban Oleg némán átadta neki a kulcsokat.
— Menj egyedül. Én… nekem maradnom kell.
Bólintott. A motor felbőgött. A visszapillantó tükörben felvillant a ház utolsó képe, ahol hét évet töltött valaki más hazugságaiban.
Az előtte lévő út üres és sötét volt. Sok év óta először – szabad.
A repülőtér. A tömeg zaja, a bemondók hangjai, a repülőgépek dübörgése – minden egyetlen folyamatos dübörgésbe olvadt. Kira az üvegfalnál ült, amely mögött a repülőgépek felszálltak, és egy egyirányú jegyet szorongatott a kezében. A jegyen szereplő város neve semmit sem jelentett neki – amíg messze volt.
A telefon ismét rezegni kezdett. A nyolcadik nem fogadott hívás Artjomtól. Kikapcsolta a készüléket, és kivette a SIM-kártyát. A lila műanyag könnyen kettétört.
— Az SU-245-ös járat beszáll…
Felállt, és megigazította a táskáját a vállán. Abban a pillanatban valaki hirtelen megrántotta a karját.
— Kira!
Oleg. Sápadt volt, tekintete vadul csillogott, az ingén vérfolt volt.
– Mi történt? – ösztönösen visszahúzódott.
– Apa… – fulladozott, – lelőtte magát.
Csengeni kezdett a füle. Az emberek tovább rohantak el mellette, valaki nevetett, egy gyerek anyját húzta kézen fogva a játékoktól teli vitrin felé.
– Mikor?
– Egy órával ezelőtt. Miután elmentél. – Oleg megragadta a vállát, – Anya hisztérikus, Artjom mentőt hívott… Kira, nem fognak csak úgy elengedni.
Lassan kiszabadította magát a szorításából.
– Nem az én hibám.
– Tudom! De… – kétségbeesetten húzott elő egy gyűrött borítékot a zsebéből –, fogd. Itt vannak az összes dokumentum, a szüleid fotói, még a leveleik is… Én loptam a széfből.
Kira elvette a borítékot. A keze nem remegett.
– Miért?
– Hogy végre megtudd az igazságot. Az egész. – Egyenesen a szemébe nézett. – Nem véletlenül vettek el. Az apád… Gennagyij üzlettársa volt. És halála előtt sikerült átruháznia rád a részvényeit.
Jéghullám gördült végig a hátán.
– Micsoda?
– Egész idő alatt gazdag örökösnő voltál. És ők… – Oleg keserűen elmosolyodott – morzsákkal etettek a saját asztalodról.
A hangszóróban bemondták az utolsó hívást a járatára.
– Kira – Oleg megragadta a kezét –, veled megyek.
A lány a férfi csuklóját szorító ujjaira nézett. Ugyanaz, mint Artjomé. Ugyanaz, mint Gennagyijé.
– Nem.
– De…
– Viszlát, Oleg.
Megfordult, és hátra sem nézve elindult az irányítózóna felé. Az igazságot tartalmazó boríték égette a tenyerét. Előtt a repülőgép volt, mögötte pedig egy új élet.
És évek óta először a sajátja.