—Bocsáss meg, anyu… —suttogta a fiú, miközben egy régi fényképet szorított a mellkasához.
Dániel összeráncolta a homlokát. Egy idegen a felesége sírjánál?! El akarta kergetni a fiút. De a fiú felnézett, és mondott egy mondatot, ami mélyen megérintette Dánielt…
Nedves és hideg volt, az éjszaka ködbe burkolta a temetőt. Minden azt sugallta: „Menj el.” De Dániel megérkezett, mint minden februárban az elmúlt öt évben.
Már indulni készült, amikor mozgást vett észre. Valaki a sírnál állt.
Egy kb. hatéves fiú feküdt közvetlenül a sírkőn, egy régi takaróba burkolózva. Aludt. Pont a sírkőn.
Dániel odalépett, a kavics ropogott a lába alatt. Harag töltötte el: hogyan mer valaki itt megtelepedni?
— Hé, kelj fel! —parancsolt, bár remegett a hangja.
A fiú felriadt és kinyitotta a szemét. Tekintetében zavar és félelem tükröződött.
— Bocsánat, anyu… Nem akartam itt elaludni…
Dániel megbénult. Anyu?! Mereven bámulta a feliratot: felesége nevét. Véletlen? Vagy… gúny?
— Honnan van ez a fotó?! — majdnem kiáltott, miközben a képre mutatott.
A fiú megijedt, de nem engedte el a képet. Aztán halkan mondta:
— Azt mondta, megtalálsz majd… Megígérte.
Dániel szeme elhomályosult. Ezek a szavak jobban megütötték, mint bármilyen vád.
— Ki vagy te?! — kiáltotta. A fiú lehajtotta a fejét. Nem válaszolt. De valami volt a szemében, ami megrázta Dániel lába alatti talajt.
Mit jelent ez? Miért hívja az a lány anyunak?
A válasz — az első kommentben a kép alatt —
Egy üzletember elment a felesége sírjához — csak hogy virágot tegyen le és búcsút vegyen.
Dániel megbénult. Minden forogni kezdett benne. A fiú szavai ismétlődtek:
„Azt mondta, megtalálsz majd…” Hirtelen rájött: a fiú arca… ismerős volt. Homlok, arccsontok, még az ajkak formája is. Ez nem volt véletlen.
— Hány éves vagy? — kérdezte, próbálva nyugodt maradni.
— Hat… Majdnem hét — válaszolta a fiú anélkül, hogy felnézett volna.
Hirtelen Dániel leült egy közeli padra. Elkezdett számolni… Hat év. Pont akkor, amikor Helena elment…
Lehetséges, hogy… elrejtette? Nem mondta el neki?…
Ránézett a fotóra. Egyike volt azoknak a régi képeknek, amiket ő maga rég nem látott. Honnan szerezte?
— Hogy hívnak?
— Theo. De anyu néha Temnek hívott.
Dániel sosem választotta ezt a nevet. De furcsán ismerősnek hangzott. Hirtelen eszébe jutott egy levél, amiben Helena tréfált:
„Ha valaha lesz kisfiunk, Temnek szeretném hívni.”
Összeszorult a szíve. Már ismerte az igazságot, de félt kimondani.
— Hol éltél korábban? Ki vigyázott rád?
— Sophie néni… Ő az árvaházból volt. De meghalt. Azt mondta, ha bármi történik velem, menjek a temetőbe. Hozzád, anyuhoz.
Dániel nem bírta tovább. Kinyújtotta a karját, és gyengéden átölelte a fiút. Eleinte megfeszült, de aztán egyszerűen megkapaszkodott benne, mintha egész életében erre a pillanatra várt volna…
Öt évig ürességben élt, anélkül, hogy tudta volna, hogy ugyanabban a városban felnő a fia.