Este hét óra körül értem haza. Általában ekkorra a férjem már itthon szokott lenni, de most üres volt a lakás.
A gyerekek anyukámnál voltak, ezért úgy döntöttem, nem sietek. Megfőzöm a vacsorát, kicsit lazítok, és korán lefekszem. A férjem valószínűleg éjfél körül jön majd haza, ahogy az utóbbi hónapokban. Őszintén szólva már nem érdekelt, mit csinál.
De hirtelen csörgött a telefon, a neve jelent meg a kijelzőn. Felvettem, és rögtön belekezdett:
– Biztos észrevetted, hogy az utóbbi napokban késő este érek haza. A valóságban találtam valaki mást. Kérlek, ne csinálj botrányt.
Kissé felhúztam a szemöldököm, de nem éreztem dühöt vagy meglepetést.
– Őszintén, nem ezt vártam tőled. Jól tudod, hogy holnap fodrászhoz megyek, és neked kellett volna a gyerekeket vigyáznod. Miért nem vártál holnapig, hogy ezt elmondd? – válaszoltam nyugodtan.
Elhallgatott, láthatóan elveszett. Nem tudta, mit mondjon, miért nem kiabálok, és miért nem sírok.
– Hallod, vacsorázni készültem. Tudod, hol van a majonéz?
– Egyáltalán nem akarsz tudni róla, ki ő, miért mentem el? Nem aggódsz, nem akarod, hogy visszajöjjek? Már nem szeretsz?
Egy pillanatig gondolkodtam, mielőtt válaszoltam:
– Egyáltalán nem érdekel, ki ő, és miért mentél el. Az a te problémád. Egyébként magaddal vittem a majonézt a szeretődhöz?
Úgy nézett rám, mintha nem hinné el, amit hall:
– Milyen nő vagy te! A férjed elmegy, és te a majonézt kérdezed? – mondta. Ekkor tudtam, hogy ideje lezárni a beszélgetést.
Semmit nem éreztem. Nem fájt, nem bántam semmit. Csak a gyerekek és az otthonunk számított. A férjem nyugodtan elmehet az új életéért – számomra régóta nem volt ő veszteség.