Évtizedekkel ezelőtt az apa eladta házát, hogy segítsen fiának. Viktornak nem volt elég pénze lakásvásárlásra, így ő maga ajánlotta fel apjának a következő megoldást:
– Minek ez a ház neked? Egyedül vagy ott. Itt van egy családunk, gyerekek. Velünk fogsz élni, és nem leszel egyedül.
Az apa sokáig habozott. Végül azonban elfogadta — a fia kedvéért.
Eleinte minden rendben ment. Az idő múlásával azonban valami megváltozott. Viktor eltávolodott, a felesége apróságokon kezdett bosszankodni, és az unokája úgy nézett a nagyapára, mintha nem a család tagja lenne, csak valaki más.
Lépésről lépésre az öreg ráébredt, hogy feleslegessé vált. Egy saroknyi helyet kapott a szobában, és igyekezett észrevétlen maradni, hogy ne keltsen újabb elégedetlenséget.
Egy nap Viktor bejelentette:
– Apa, fontos eseményünk lesz. A lányom férjhez megy. És tudod… el kell költöznöd. Találtunk egy gondozott otthont. A fiatalok egy darabig itt élnek majd. Gondold át, nem férünk el mindannyian itt.
– Viktor… Eladtam a házam miattad. Mindent odaadtam, mert hittem, hogy gondoskodsz majd rólam, ahogyan én tettem érted. Fájdalmas volt elhagyni azt a házat, de érted tettem. És most csak tovább akarsz küldeni?
– Apa, ne dramatizálj. Eljönnek hozzád, nem leszel egyedül.
Az öreg nem tiltakozott. Tudta, hogy a fia már meghozta a döntést. Ugyanazon a napon elvitték a gondozóotthonba.
Eleinte vágyakozott, nem evett, nem beszélt. Idővel azonban hozzászokott. Volt egy ápolónő az otthonban, aki őszinte gondoskodással törődött vele. Nem mondott sablonos mondatokat, nem nézte megvetéssel. Egyszerűen ott volt.
Hat hónappal később az öreg meghalt. Viktor soha nem jött el.
Amikor az ügyvédhez hívták, arra számított, hogy az örökségről hall. De a végrendeletben nem szerepelt a neve. Minden, amit az apa egész élete során megtakarított — egy millió rubel — ugyanannak az ápolónőnek jutott.
Az ügyvéd átadott Viktornak egy üzenetet:
„Csak békében akartam tölteni utolsó éveimet. És te elárultál. Azt az összeget annak hagytam, aki ott volt, amikor szenvedtem. Aki emberi volt. Viszlát.”
Viktor újra és újra olvasta ezeket a szavakat. Csak ekkor értette meg, hogy nemcsak az örökséget vesztette el. A legközelebbi emberét veszítette el. De már túl késő volt.