Hónap vége van. Az erszényem üres, a bankkártyám is. A fizetésre még sokat kell várni, a hitel viszont nem vár. Lázas fejjel gondolkodtam, kitől kérhetnék még kölcsön, de már minden barátomat túl sokszor kértem, és szégyelltem magam emiatt.
A szüleim maguk is nehéz helyzetben vannak, néha még én segítek nekik. A fejem zsongott az éhségtől és a stressztől.
A parkban sétáltam, egy régi sálba burkolózva, miközben fejben végigvettem minden lehetséges módot, hogyan szerezzek sürgősen pénzt. Ekkor valami zöld foltra lettem figyelmes az aszfalton. Megdermedtem.

Egy bankjegy.
Nem is kicsi összeg — pont annyi, amennyivel ki tudtam volna fizetni a hitelemet.
A szívem hevesen vert. Körbenéztem — senki nem volt a közelben. Vajon visszajön a tulajdonosa? És ha nem? Habozva álltam ott: felvegyem, vagy hagyjam ott?
Ekkor eszembe jutott a nagymamám tanácsa. Jósnő volt, messziről jöttek hozzá az emberek. Mindig azt mondta: „A talált pénz más sorsát hordozza, nem tudhatod, jó vagy rossz.”
Azt is megtanította, hogy a pénzt ne a tárcába tegyem, hanem az asztalterítő alá, mert az szerencsét hoz.
A szüleimnél mindig volt egy bankjegy az abrosz alatt — és sosem szenvedtünk hiányt. De amikor eltűnt, apám elveszítette a munkáját, és balszerencse következett.
A park közepén álltam, kezemben a pénzzel, tanácstalanul. Végül úgy döntöttem, követem a nagymamám tanácsát.
A bankjegyet az abrosz alá rejtettem.

Másnap felhívott anyám:
— Kislányom, kaptál pénzt! Apád váratlan jutalmat kapott, és úgy döntöttünk, támogatunk téged.
Ledöbbentem. Véletlen? Egybeesés?
Egy hónappal később előléptettek a munkahelyemen. Kifizettem minden tartozásomat, és a pénzügyi gondjaim eltűntek.
Szerencse volt ez? Varázslat? Csak a körülmények játéka? Őszintén: nem tudom. De azt a bankjegyet soha többé nem vettem elő — még most is ott van az abrosz alatt.
