Janos lassan közelebb lépett a belváros közepén álló magánklinika ajtajához.
Nem először járt itt, és mindig ugyanaz a visszataszító érzés fogta el: a steril szag, a makulátlan falak, az idegenek hideg tekintete. Soha nem használta a liftet. A lépcsőt választotta – nem akart betegekbe, orvosokba vagy kíváncsi hozzátartozókba botlani.
Ilyenkor egyedül akart maradni. Kezében mindig ott volt a kis fehér rózsákból álló csokor, amit a környék virágboltjában vett. Tudta, hogy felesége, Éva, nem láthatja, és nem érezheti az illatukat (egy hónapja volt kómában), de virág nélkül nem jelenhetett meg az orvosok és a rokonok előtt – az gyanús lett volna. Követte a látszatot.
A folyosón hideg, vakító fény fogadta. Janos összeszűkítette a szemét – előző este túl sokat ivott régi barátokkal: vízipipa, sör és a gondtalan napok nosztalgiája. Utált hazamenni, mert mindig szájszárazság és tompa fejfájás várt rá másnap reggel. Belépés előtt megállt az egyik üvegablaknál, kihúzta a zsebéből a mentolos rágót, odabiggyesztette a foga közé az alkoholszag elnyomására, aztán felsegítette a haját és felhúzta az inggallért. Emberibbnek tűnt, de a sötét karikák elárulták a fáradtságát.
Ahogy feljebb lépkedett a lépcsőn, újra és újra ugyanazok a gondolatok kavarogtak a fejében: Éva minden itt töltött napja vagyont emésztett fel. Az első konzultáció költségei még mindig ott zendültek a fejében: műszerek, ápolás, folyamatos figyelem – naponta tűnt el egy újabb köteg pénz a pénztárcájából. Meddig bírja ez?
Éva állapota nem javult, mégis a hozzátartozók és az orvosok „optimista kórjóslatról” beszéltek, hogy „minden lehetséges”. Janos tartotta a látszatot, de a dühe fortyogott: már kiszámolta, mi járna neki, ha Éva… eltávozna – a lakás, a vállalkozása, az örökség, az ingatlanjai mind az övévé válnának. Házaságuk óta Éva sosem bízta rá teljesen az ügyeit; Janos mindig azt gondolta, jobban menedzselné. Most, hogy Éva kívül esett a látómezőn, végre átvehette az irányítást.
Áthelyezni egy olcsóbb kórházba lehetetlen lett volna: azonnal gyanút keltett volna, különösen jegyezte meg figyelmes sógornője, Joka. Minden apró mozdulatát figyelte az arcán. Janos még erősebben szorította csokrát, és elindult Éva szobája felé. Félt a találkozástól Jokával és Istvánnal, a sógorokkal: ők minden szavát és hangszínét is vizsgálták. Megtanulta a szomorúság színlelését – sóhajok, sötét karikák, fájdalmas arcjáték – hogy hű férjnek tűnjön. A látszat mindennél fontosabb volt.
Ahogy megállt az ajtó előtt, lassított. Puha hang szűrődött ki: dr. Bruckner, háziorvosa beszélt nyugodtan, reményt ébresztve:
„Az elmúlt hét nehéz volt, de sikerült stabilizálnunk az állapotát. Fontos a pozitív légkör fenntartása. Ilyen helyzetben a szeretet csodákat tehet.”
Joka hangja remegett:
„Doktor… van még esély? Gondolja, hogy felépülhet?”
Janos szeme megcsillant: hányszor hallotta már ezt a kérdést és Bruckner kitérő válaszait!
„Igen – felelte az orvos. – Bár nem lehetünk bizonyosak, vannak jelek, hogy az agy reagál a külső ingerekre: a hangra, az érintésre, az emlékekre – mind segíthetnek neki visszatérni közénk.”
Joka zokogni kezdett: „Köszönöm, doktor, hogy nem adta fel.” Janos ekkor még erősebben szorította a virágot: azt hitte, az orvos csak időt nyer, hogy tovább számlázhassa a napokat.
Az orvos kilépett, és Janos belépett. Joka odarohant hozzá:
„Drágám, micsoda megkönnyebbülés, hogy itt vagy! Köszönöm, hogy mellette állsz.”
„Éva mindig mindent jelentett nekem – válaszolta Janos rekedtes hangon. – Nem hagyhatsz most magára.”
Búskomoran bólintott. A hamis férj tökéletes volt: senki sem kételkedett.