A feszültség az élelmiszerboltban párolgott, miközben a vásárlók diszkréten figyelték a drámai jelenet kibontakozását. Egy dühös nő berontott, és dühét egy fiatal eladóra zúdította. Úgy tűnt, hogy a nő megússza a kirohanását – amíg a karma közbe nem lépett, és mindenki előtt meg nem alázta a nőt. 
Az élelmiszerbolt, ahol dolgoztam, ismerős hely volt, inkább egy nagy kisbolt, mint egy szupermarket. Voltak törzsvásárlóink, akik hétről hétre bejöttek, mint például Mrs. Johnson, aki már jócskán túl volt a nyolcvanon. Minden kedden beugrott egy teljes kiőrlésű kenyérért, néhány konzerv levesért, és mindig egy kis csokor virágért. Mosolygott, és azt mondta: „Ezek nekem vannak, hogy emlékeztessenek arra, hogy még mindig van szépség a világon, még akkor is, ha az ember öreg.”
Az a nap úgy kezdődött, mint bármelyik másik. Üdvözöltem a vásárlókat, amikor átjöttek a pénztárnál, beolvastam a bevásárlást és beszélgettem. „Hogy telik a napja?” kérdeztem, miközben gondolatban visszaszámoltam az órákat a műszakom végéig. A pékségből érkező frissen sült kenyér illata keveredett a hátulról kiömlött tisztítószerek halvány, éles illatával. Minden rutinszerű volt – amíg nem volt az.
Épp amikor Mr. Simmonsnak, egy másik törzsvendégnek akartam felírni a számlákat, aki szokása szerint precíz tornyokba rakosgatta az élelmiszereket a futószalagon, az automata ajtók kinyíltak. Egy negyvenes évei végén járó nő lépett be, arca mogorva, haja kócos volt, mintha épp most sétált volna át egy szélcsatornán. Mögötte egy hat-hét évesnél nem idősebb kisfiú haladt, aki idegesnek tűnt, és úgy kapaszkodott a kezébe, mintha az lenne a mentőkötél.
A nő közelebb hajolt, a hangja fenyegetővé vált. „Tényleg azt hiszed, hogy ezt hagyom annyiban? Biztosítani fogom, hogy mindenki megtudja, mennyire alkalmatlan vagy. Annyira lesújtó kritikákat fogok írni, hogy soha többé senki nem fog itt vásárolni. A hét végére elveszíted a munkádat.”
A szavai késként vágtak, de ami igazán megdöbbentett, az a kisfiú volt mellette. Megrántotta a karját, a hangja alig hallatszott. „Semmi baj, anya. Nincs szükségünk almára.”
A nő felé fordult, arckifejezése alig enyhült. „Tommy, maradj csendben. Anya kezel valamit.”
A másodperc töredékéig azt hittem, talán tényleg bocsánatot kér, talán elismeri, hogy túllőtt a célon. De aztán az arckifejezése megkeményedett. A hiúság – ez egy trükkös dolog. Visszatart minket attól, hogy azt tegyük, amit tudunk, hogy helyes, és a büszkeségünkbe kapaszkodunk, amikor el kellene engednünk. És abban a pillanatban a büszkesége győzött.
Egy pillanatig csak álltam ott, a kezem még mindig a pulton nyugodott, és éreztem, ahogy a feszültség lassan feloldódik a szobában. Az emberek újra mozogni kezdtek, az üzlet fokozatosan visszatért az életbe, de ott maradt a nyugtalanság érzése, mintha mindannyian tanúi lettünk volna valaminek, amit nem tudtuk, hogyan dolgozzunk fel.
Arrogáns nő bántalmazott a boltban – de a karma epikusan visszavágott